Irodalmi Szemle, 1979

1979/2 - Mács József: A vesztes I. (kisregény)

Anyám nem vette észre a közeledésem. Mert háttal állt feléin, és még mindig arra nézett, amerre elindultunk apámmal. Mintha elfelejtkezett volna magáról. Össze Is rezzent, meg Is ijedt a kamaszosan mutáló hangomtól, tetejében még el is sápadt. Összecsapta a tenyerét, fohászkodóan az égre emelte a tekintetét, és kétségbeesetten kérdezte:

— Leesett apád a bicikliről?

— A, dehogy. A bőrönd esett le. Azt üzeni, hogy tessék madzagot adni — mondtam gyorsan.

— Jaj, fiam, édes gyermekem, rosszul kezdődik az utatok. Csak már jól végződjék, azért imádkozom — sopánkodott egy sort, és felsietett a lépcsőn, hozta a pitvarból a madzagot.

Ojra a templomot érintve bicikliztem apám után. Mélyen lehajtott fejjel nyomtam a pedált. Mintha a vesztesnek kijáró szégyent akartam volna beletaposni a porba. Mereven néztem az alám futó utat. Hogy ne lássak magam körül semmit. Ne kelljen búcsúz- kodnom senkitől. Még a cimboráimtól sem.

Anyámra és a szőlővel befuttatott szülői házra sem mertem visszapillantani. Féltem, hogy a bicikli nyergében elsírom magam. Ha tehettem volna, behunyom a szemem. Ne lássam, merre megyek el. Ne jegyezhessem meg magamnak a nyomot.

Valamivel mozgalmasabb volt már a falu. Itt-ott vénemberek mutatkoztak, füstölt a pipa az orruk alatt, meg vénasszonyok császkáltak mezítláb, bokáig érő fekete szoknyában, fehér ingben, meg kutyák sütkéreztek a szeptemberi napon, elnyúlva a kapuk ■előtt.

Egyetlen árva szekér zörgött vasárnap délután, a fölsepert úton. Az erdő felé tartott. Sas Barna feszített a bakon. Mesziről föl lehetett ismerni a tartásáról. Nála hetykébben nem ült senki a szekéren, örültem, hogy széjjelvált az utunk. Nem kellett mellőzködnünk. Furcsa lett volna a találkozás. Éppen a távozás legszomorúbb perceiben sújtott volna végig rajtam a tekintetével, és lenézően meg is jegyezte volna:

— Látod, én nem vitettelek el a csendőrökkel, amikor megérdemelted volna. Tekintettel voltam apádra. Most elvitet más, a kényszer, amely sokkal nagyobb büntető ■a csendőröknél!

A közvetlen találkozás kínosan emlékeztetett volna arra, ami így is eszembe jutott, mert csak nemrégen történt. Beviharzott az udvarunkba, és azzal fenyegette meg apámat, hogy csendőrkézre ad, ha nem tanít móresra.

— Aztán mért, Barna, mért, azt is tudjam? — szűkült össze az apám szeme. Mindig összeszűkült, ha kellemetlenség érte.

— Mert meglékelte fél holdon az éretlen dinnyémet! — hörgött fel tüdejéből a méreg, mint a megkötözött kutyának.

— Nézd, Barna — kezdte apám a szelídítését, de ő ingerülten közbevágott.

— Mit nézzek? Ügy van, ahogy mondom. Meglékelte mind a dinnyémet — hajtotta makacsul, és hadonászott.

— Jól van, akkor ne nézd. Bánom is én, mit csinálsz — forrt a méreg apámban is.

— Nem köszönöd meg, amit csinálok, abban biztos lehetsz. Csendőrkézre adom a fiadat. Mert csendőrkézre való. Tönkretette a dinnyémet — acsarkodott úgy, mint kerítés mögött a legveszedelmesebb kutya.

— Mi is voltunk gyerekek, arra gondolj — folytatta apám a szelídítést, de nem sokra ment vele. — Mi se voltunk különbek. Emlékszel, amikor egyszer nagyon meg- ■dézsmáltuk a kerteket? Szíjat akartak hasítani a bőrünkből!

— Nem emlékszem. Semmire se emlékszem. A dinnyémről beszélj, ne másról. Ne tereld másra a szót — lövellt gyilkos villámokat a szeme.

— Nem jól csinálta a fiam, az biztos. Meg is kapja érte a magáét, ne félj — pis- lantott az ólra, mert ott rejtőztem el.

— Mit érek én azzal? Megvered és kész. Attól a dinnye nem jön rendbe. Ej, de mit is veszítem rád a szót — legyintett apámra, és úgy szaladt ki az udvarból, mintha íjból lőtték volna ki.

— Megfizetem a kárt, ha úgy gondolod, de a csendőröket hagyd ki a dologból — kiáltotta utána apám a tanácsot, aztán számonkérő szigorúsággal az ólba indult, ahol én már nem voltam. Idejében megléptem a megérdemelt verés elől.