Irodalmi Szemle, 1979
1979/2 - Mács József: A vesztes I. (kisregény)
Karpaszományos tiszt is lehet belőlem. A csillogás-villogás varázsát kecsegtette előttem. Anyámnak úgy fénylett a homloka, mint tiszti egyenruhán a gomb. Elbizonytalanodtam. Elfelejtettem megrázni a fejem. Attól kezdve örökké a szűcsmesterünk szép, sudár érettségizett fiát láttam a lelki szemem előtt. Örökké az az első nap forgott-kavargott a fejemben, amikor tiszti egyenruhában, karpaszományos őrmesterként először jött haza a falunkba. Még a madaraknak is vigyázzba merevedett a lábuk. Csillogott-villogott rajta minden, mintha az egész nagy darab fiatalembert kifényesítették volna! Most is azt mondom, hogy akkor egyszer az ő kedvéért csinált az Úristen vasárnapot. Az ő csodálására rendelte el a tisztelendő úr az istentiszteletre hívó harangszót. A templomkertbe csődültünk, ott vártunk az érkezésére. A lányokat kivéve mindenki oda tódult. Ök nem furakodtak közénk. De mintha rajtuk is szebben feszült volna a ruha! Aztán jött jegenyetartással, harangzúgásban a várvavárt. Mereven nézett maga elé. Feltűnően lassan, meglontoltan lépett, hogy azok is láthassák az ablak függönye mögül,, akik otthon maradtak, nem jöttek a templomba, milyen derék és hatalmas fiatalember. És milyen rangos ember. Neki engedelmeskedik talán nemcsak Magyarország, de a világ minden katonája. Tudta, hogy mindenki őt bámulja, csodálja. Még a lányok is a lesütött szempillájuk alól. Ügy ment be a templomba, mintha nem is a földön járt volna. A legények karzatára is úgy nyomakodott fel, hogy szaros bottal sem lehetett volna felérni az orrát. Bent sem vette le róla senki a szemét. A pap akár haza is mehetett volna. A karpaszományos tiszti ruha foglalkoztatott mindenkit, nem az ige. Azt hallhatták máskor is. Az egész gyülekezet őt csodálta, az apja meg olyan áhítattal nézett fel rá, hogy ha akkor mindjárt megkérdezte volna valaki tőle, ki ül az Isten jobbján, még tisztelendő- úrnak is szemrebbenés nélkül azt felelte volna: — Hát a fiam! Öt bámultam én is. Nem tudtam betelni a nézésével. Annyira foglalkoztatott az egyenruhája, hogy a tisztelendő úr prédikációjából egy szót sem hallottam. Pedig jobban teszem, ha azt a fejünk fölött félénken ide-oda repdeső madárkát követtem volna a tekintetemmel, amely a boltíves mennyezet alól szabadulni nem tudván, semmibevette és kínjában lepöttyentette az extraruhát. Mert ha történetesen én is a félénk kismadár példáját követem, akkor később apám hat ökörrel sem lett volna képes elhúzni a gimnázium kapujáig. Nemcsak a háború következményét, akkori engedékenységem árát is fizetem vesztesként Tűzhegyen. Most már látom. Ha nincs aranyzsinóros csákó és egyenruha, gimnázium sincs. Végződhetett volna a háború akárhogyan. Alig hagytuk el a legszélső házat, a bőrönd — mint egy rakoncátlan gyerek — lecsúszott a saroglyáról. Kajánul mosolyogtam. Most már ketten vagyunk, akik nem akarnak Tűzhegyre menni. Apám fékezett, megállt, és a rakoncátlan bőröndöt gyorsan visszahelyezte a sarog- lyára. Odakötözni azonban nem tudta. — No csak, siess vissza, kérj anyádtól madzagot! — mondta a szokottnál is mogorvábban. — Jöjjön maga is — ajánlottam a legésszerűbbet, hogy ezzel is húzzam az időt. — Hogyan menjek? Tartsam a bőröndöt a kormányon vagy a kezemben? Még azt mondanák, hogy megbolondultam. Bicikllztetem a bőröndöt. Nincs jobb dolgom. Eriggy magad, siess! Megfordultam, és hogy az idő jobban teljék, kerülővel karikáztam haza. Már jóelőre élveztem a helyzetet. Úgy taszítom majd be a kiskaput, mint aki csodát művelt. Alig tette ki otthonról a lábát, már jön Is vissza, tarsolyában megannyi furcsa, magyar ember fülének idegen hangzású szóval, amely mind a tűzhegyiek ajkán terem. A házak között nem járt senki. Vasárnap volt. Ebéd utáni álmosító idő. Nem kellett köszönnöm senkinek. Csak a fejem és a falum fölött gyülekező költöző madaraknak,, amelyek ugyanúgy köröztek a levegőben, nehezen vállalva az útrakelés kockázatát,, mint ahogy én a házak között.
