Irodalmi Szemle, 1979

1979/2 - Mács József: A vesztes I. (kisregény)

Én meg azért voltam paprikás hangulatban, mert sehol másutt, csak Tűzhegyen látja számomra a sovány reményt, továbbtanulásom egyetlen lehetőségét. Dehogy fordult meg a fejében, hogy kőműves, szabó, cipész, vagy paraszt is lehetnék a kevéske földünkkel és jármos tehenekkel. Nem, ő dacol. Nehezen fogadja el a vesztesnek kijáró leckét.

Nagy kerülővel Tűzhegyen keresztül próbál visszajuttatni a gimnáziumba. Mert ahogy azt is százszor a számba rágta már, akárhogyan végződött is számunkra a háború, akármilyen kilátástalan is a helyzetünk, az élet nem áll meg, és a dolgok sem változnak meg. A gimnázium épülete ugyanaz maradt. Az ajtók, az ablakok, a tantermek és a folyosók is ugyanazok benne. Csak a tábla került le az épület homlokzatáról: Egyesült Protestáns Gimnázium. Meg a tanítási nyelv lett más. De azt a másik nyelvet meg lehet tanulni Tűzhegyen.

Ügy megtetszett neki a gondolat, amit kiokoskodott, hogy egy egész őszön meg egy egész télen mást sem lehetett hallani a szájából, csak Tűzhegyet. A szomszédoknak sem beszélt másról. Már-már rátarti volt az eszére meg a furfangjára, amelyet Hangyás korában a parasztoktól tanult el, akikre hozhatnak akármilyen hátrányos intézkedést a miniszterek, elég egyszer térülniük-fordulniuk szekérrel a mezőben, hogy kijátsszák vagy áthúzzák a hatalmasok számítását. Ű is bizonyos számítások keresztülhúzását látja abban, hogy Tűzhegyen keresztül újra bejuttat a gimnáziumba.

A templom előtt jártunk már, amikor egészen váratlanul leesett a lánc a fogaskerékről. Rögtön észrevette, hogy megálltam, és mérgesen rám mordult.

— No csak ne ravaszkodj! El kell érnünk oda, ahova elindultunk — mondta, és visszakanyarodott, hogy közelről is szemügyre vehesse a bajt.

— Elérünk, ne féljen, de bár ne érnénk el! Kirándulgatni semmi kedvem. Nem vagyok kíváncsi Tűzhegyre. Egyik falu olyan, mint a másik. Hasonlítanak egymásra — igazítottam helyére a láncot.

— De más a nyelv! — emelte meg a hangját.

— A nyelv mindenütt nyelv. Kiöltöm, ha úgy tetszik, meg visszarántom, ha úgy tetszik — hadartam paprikás kedvemben.

— Ne papolj annyit, mert a végén megjárod — fenyegetett meg.

— No jó, nem papolok — hagytam rá.

— Olyan helyre viszlek, ahol nem tanulsz rosszat. Amit megtanulsz, annak hasznát veszed. Akkor nem volt helyén az eszem, amikor elemibe jártál. Akkor küldhettelek volna szlovák szóra!

— Mért nem küldött? Akkor biztosan szívesebben mentem volna — duzzogtam a háta mögött.

— Mert nem jutott eszembe. Meg nem volt hová. Meg nem is volt rá idő. Amoda csatoltak, nem tudod?

— Tudom, hogyne tudnám. Mindenre emlékszem.

— Pedig olyan helyen, ahol mi élünk, az embernek nemcsak az eszéből, a nyelvéből is kellene legalább kettő — rágta a számba a maga kieszelte bölcsességet.

— Ez igaz — ismertem el.

— No jó lesz már. Ülj fel és gyerünk — siettetett úgy, mint aki most hirtelen akarná behozni, amit elmulasztott.

— Ne türelmetlenkedjen. Nem szalad el előlünk Tűzhegy — jegyeztem meg gúnyosan.

— Ügy csináld, ahogy mondom. Ne vitatkozz. Ülj fel és gyerünk — mordult rám gorombán, és elindult előttem.

A bőrönd ide-oda csúszkált a saroglyáján. Csak már leejtené a porba, azt kívántam. Míg felvenné, leporolná, visszatenné a helyére, azzal is telne az idő.

Ráhajolt megint a kormányra. Néztem a feje búbját. A pedált taposva azt a lyukat kerestem rajta, amelyen keresztül a sok konokság befészkelte magát. Negyvenegy tavaszán mást sem hallottam tőle, csak azt, hogy tanuljak tovább. Én azonban engedetlen voltam. Ráztam a fejem folyton:

— Nem!

Pap, tanító, jegyző, minden lehet belőlem, ha érettségizem. Csábítóan fényezte a jö- vőmet. De én újra megráztam a fejem:

— Nem!