Irodalmi Szemle, 1979

1979/2 - Mács József: A vesztes I. (kisregény)

— Vacsoráig talán megjövök — mondta foghegyről, és rápattant a biciklijére.

Körülményesen egyensúlyozott. A bőrönd egyszer balra, másszor jobbra húzott alatta.

Ügy követtem, mint kiscsikó az anyját. Csak éppen nem viháncolva. Lógó orral,

szomorúan. A bicikli nehezen haladt előre. Mintha valaki a falut akasztotta volna a saroglyához. Alig távolodtam a szülői háztól, máris rádöbbentem, hogy velem rosszabb történik, mint apámmal. Belőle csupán azt csinált a hábarú, ami volt — kőművest. Belőlem viszont kisfiút. Három gimnáziumi osztály elvégzése után elemibe járhatok újra Tűzhegyen.

Nem ment a fejembe sehogy, miért jár rám a rúd. De a kérdéseimmel nem mertem háborgatni apámat. Mert legalább százszor elmagyarázta már, hogy rossz lóra tettünk, amikor a németekhez szegődtünk csatlósnak. Nem győztünk, veszítettünk, a vak is látja. És a veszteseknek bűnhődniük kell. Kinek így, kinek úgy. Neki a Hangya, nekem a falu elhagyásával.

Nem sokat értettem az egészből. Ha azt mondják, azért kell bűnhődnöm, mert világos nappal fegyvert akartam lopni a kastély pincéjéből, a németektől, de az őr, egy forradásos arcú, fényes csizmájú, szőke, magyarul is tudó sváb katona tettenért, és olyan undorral kísért az őrsre és a főjegyző úr színe elé, a kabátom gallérjába kapaszkodva, mintha szart fogott volna, azt még megérteném.

Vallattak itt is, ott is, kinek és kiknek akartam a fegyvert lopni, kik cimboráinak a hegyekből a falunk erdejéig lemerészkedő partizánokkal, de nem mentek velem semmire, mert én csak a vállam vonogattam... Aztán mint a diót, úgy akarták feltörni a makacs fejem, alaposan elnáspángoltak, én azonban nem puhultam, sőt még makacsabb lettem a hallgatásban. Jobb híján apámat rendelték be az őrsre és a főjegyző úr irodájába, szembesítés végett, és a végén nem engem akartak falhoz állítani, hanem őt, benne gyanították a felbújtómat. A rosszat sejtő, nyomába eredő anyám siránkozásának köszönheti, hogy még él, nem végezte halállal. Egyszóval, ha ezért kellene most bűnhődnöm, egy szavam sem lenne. Amit főztem magamnak, egyem is meg.

De ha azért bicikliznék apám után tisztes távolságban az ismeretlen szlovák falu felé, mert amikor már mindenki letette meg eldobálta a fegyverét, én akkor kötöttem pisztolyt táskástul, övestül a derekamra, az is helyénvaló lenne, akkor is a megérdemelt büntetést szabnák ki rám.

Német trénszekérről loptam a pisztolyt, és csak hajszálon múlt, hogy nem lőttem vele agyon anyámat. Azt hittem, üres a tölténytár, felhúztam a csövet, meghúztam a ravaszt, és mint elemi iskolában a szorzótáblát, legalább annyiszor ismételtem meg a műveletet. Anyám a sparhert másik oldalánál állt, onnan nézte, mit csinálok. Olyan érdeklődéssel, hogy le sem vette rólam a szemét. Egyszercsak hatalmas dörrenés süketítette meg a fülünket. Füst szaga csapott az orrunkba. Döbbenet ült az anyám arcára. Meg rémület fészkelt a szemébe. Meg az egyetlen megválaszolhatatlan kérdés is ott táncolt a tekintetében.

— Mért akartál agyonlőni, kisfiam?

Apám egyből az ajtóban termett, és beleszagolt a puskaporos levegőbe.

— Ml történt? — nézett körül.

Szerencsére ki tudtam bújni a hóna alatt.

— Jössz vagy alszol? — fordult hátra apám. Nem értette, miért nyomom olyan nehezen a pedált. Mintha szurkot öntöttek volna előttem az útra.

— Megyek, nem látja? — feleltem magamnak is szokatlan ingerültséggel.

— Ügy jössz, mintha nem is jönnél — nézegetett hátra. Siettetni akart a tekintetével.

— Pedig itt járok a sarkában — mondtam ki a szemmel is ellenőrizhető igazságot.

— Alszol mögöttem — hajtotta a magáét, mintha így akart volna frissebbé tenni.

— Attól ne féljen. Nyitva tartom a szemem.

Mérgesek voltunk, ingerültek. És ahogy az olyankor lenni szokott, egymásra morogtunk okkal, ok nélkül. Apámban úgy forrt a méreg, mint nagy tűzön víz a fazékban. A háborút követő zavaros helyzet — mint akinek beleköptek a levesébe. A gimnáziumban nem tanítanak magyarul. Most törheti a fejét, mit kezdjen velem.