Irodalmi Szemle, 1979

1979/2 - Mács József: A vesztes I. (kisregény)

Mács József

A VESZTES - I.

Apám mogorván beszélt velem. Mintha mindenért engem okolt volna. A háborút követő békétlenségért, a kényszerű költözködésért Hangyából vissza a töpörödött házunkba, a feleslegesen kidobott, legalább két tehén ára pénzért, amelyet a taníttatásomra költött, de csak annyi haszna lett belőle, hogy most se tüled, se hozzád. Mint mikor a tengelyig érő sárban megfeneklik a szekér.

Három gimnáziumi osztály annyi, mintha egyet sem jártam volna. A negyedik meg már nem jöhet szóba. Nem tudok szlovákul. Hogy a szép aranystráfos diáksapka továbbra is a fejemen maradhasson, Tűzhegyre kell mennem szlovák szóra. Én lehetnék igazán harapós kedvemben, nem apám. Beülhetek megint az elemi iskola padjába. Kezdhetek mindent elölről.

A falhoz támasztva útrakészen állt már a két bicikli. Apám éppen a csomagtartóra kötözte fel a bőröndöt, amelybe ruhát, inget, alsóneműt, cipőt, zoknit, mindent begyömöszölt anyám. Rekedt hangon osztotta a parancsait. Ide rakjam az ujjam meg oda. Tartsam szorosan a madzagon, mert a bőröndöt jól rá kell kötni a saroglyára.

Nem szóltam semmit, de kelletlenül engedelmeskedtem, és szomorúan pislantottam anyámra, aki a lépcsőről nézte a készülődésünket. Sajnálkozás ült a szemében. És gyászolóhoz illő részvét, amely nemcsak engem illetett, apámat is. Ügy nézett le ránk, karját keresztülfonva a mellén, mintha széles e világon csupán mi ketten veszítettük volna el a háborút.

Apámnak már ősszel el kellett mennie a Hangyából. Még a verebek is megmosolyogták az útszéli bokrokból. Mélyen lehajtott fejjel ballagott a fuvaros szekere után. Ne lásson senkit, ne kelljen magyarázkodnia senkinek.

Sajnáltam nagyon, mert úgy nézett a lába elé, meg a semmibe, mintha már semmi keresnivalója nem lenne ezen a világon. Vigasztaltam, ahogyan tudtam. Mondtam neki mindent, ami eszembe jutott. Még bolondságokat is. Hogy az ember ugyanazon a helyen nem lehet örökké. Csak a temetőben, de néha még ott sem. Láthattuk, hogyan szedték fel a halottakat a jeltelen sírokból, hogyan temették őket egy nagyobb közös sírba.

Meg ugyanabban a ruhában sem járhat örökké az ember. Hegy tövében lakunk. Változó, szeszélyes erre az időjárás. Egyszer ilyen, másszor olyan ruha kell. Örüljünk, hogy van hová mennünk. Fészekből fészekbe, akárcsak a költöző madaraknak. Azok is mennek, amikor elérkezik az ideje. Azokat is a rosszra fordult idő kényszeríti hely- változtatásra.

Sok mindent összezagyváltam apám vigasztalására, amitől nem vidámabb, hanem Inkább még mogorvább lett. Ha nem lépek félre idejében, talán még nyakon is teremt.

— No így már igen — jelentette ki elégedetten, és még mindig a bőrönd fekvését vizsgálta.

— Akkor induljatok, és vigyázzatok magatokra! — lépett hozzánk közelebb anyám. A sajnálkozás palástolhatatlanul ott bujkált a tekintetében. — Aztán jól viselkedj, ne halljak rád rosszat! — ölelt magához és megcsókolt.

— Nem kisgyerek már, gimnazista — jegyezte meg apám mogorván, és a jókora bőrönddel megterhelt biciklit kitolta az útra. A másikkal én mentem utána.

— Mikor jössz vissza? — kérdezte tőle anyám.