Irodalmi Szemle, 1979

1979/1 - Csanda Sándor: Fábry Zoltán és az „emberirodalom”

lóban jelentek meg, s csupán Ízelítőt ad belőlük az író Vigyázó szemmel (1971) című poszthumusz művének első fejezete: a Szomorú szemmel. Ezek az írások, zsengék vegyes jellegűek és értékűek: kezdetleges karcolatok, versek, háborús emlékek (melyeknek számos gondolata későbbi esszéiben is megtalálható), könyv- és folyóiratismertetések, irodalmi téipájú esszék. Az első cikkek közös jellemzője bizonyos nemzeti pesszimizmus, búsmagyarság, amely azonban nem vádol más nemzetet, hanem saját nemzetének tragikus kimenetelű háborús kalandját idézgeti. Más nemzetekkel szemben tehát nem nacionalista, még csak nem is kritikus, hanem keserűen önkritikus, viszont még nem látja az uralkodó osztály bűneit, az imperialista háború lényegét sem. Rezignáltságának másik oka betegsége volt: cikkei jó részét betegen, némelyiket a tátrai szanatóriumban írta.

Első írásainak egyikében lelki együttérzéssel, az emberi jóságot hangsúlyozva idézi fel Eötvös József A karthausi című regényének hősét: „Valahol azt olvastam: Eötvös regénye jó cselekedet. Szomorú időkben, gyászfátyolos szemmel, ha nézzük a csúnya utakat, a borús eget, minden hitünk, tapadásunk a mások arcáról vigyorgó nevetéssel hunyatja keserű sírásra szemünket.” (Esti Újság 1920. IV. 30.) Az idézett cikk Fábry- nak első irodalmi témájú írása, előtte csak egy két tárcát és karcolatot tett közzé a keresztényszocialista lapban: A bot, Szűz Mária szépsége. Pesti templom, Balogh Péter dajkája. A lap szerkesztői közül akkoriban főként Sziklay Ferenccel állt baráti kapcsolatban, amint erről kettőjük levelezése is tanúskodik. (Lásd: Csanda: Fábry Zoltán és Sziklay Ferenc levelezése, Irodalmi Szemle 1973. 9. sz.) A karthausival kapcsolatban Fábry saját lelki válságát és önvádját is kifejezi: bűnhődni akar a történtekért, mert ő is részt vett a „kegyetlen” eseményekben.

„Stószi” álnéven Fábry több tárcacikket is közölt az Esti Újságban, s itt Szomorú szemmel címmel több egykorú hírre is reagált. Igen jellemző például a Basyl hadnagy című cikke, ahol a magyarországi antant-misszió egyik tisztjének halálával kapcsolatban elmélkedik fájdalmas, expresszionista stílusú mondatokban: „Néha idegen név közeli csengését figyeljük. Néha idegen név különbségéből kilopjuk a meleget. Mert észrevétlenül csapjuk magunkat, és messzi mérföldek utait tesszük meg pillanatok alatt. Mert sokszor el van takarva otthoni örömünk, és esti sétákon, téli reggeleken nekiindulunk mindennek — és elfogadunk mindent, amiről csak parányi valamit is sejtünk. Hamu elé ülünk, és csontos ujjakkal a parazsat kapargatjuk. Csaljuk magunkat, lekaszált lucernás réten négylevelűt keresünk ... babonát, szerencsét, akármit.” (Esti Újság 1921. I. 28.) Figyelemre méltó Fábry prózai írásainak nagyfokú líraisága, amely nemcsak zsenge karcolataiban, hanem későbbi legjobb esszéiben is megnyilvánul; amint Az Útról szóló tanulmányunkban rámutattunk, számos cikke szinte versként szavalható. A szó tágabb értelmében az esszéíró is költő, s nem csodálkozhatunk azon, hogy Fábry kezdetben verseket is írt. A Kassai Naplóban publikált versei közül megemlítjük az 1921-ből keltezett Mai ifjú dalol című költeményét, amelyből fiatalos nagyotmondás csendül ki, de későbbi stílusának számos eleme (gyakori kettőspontok, szokatlan kifejezések) is megtalálható itt: „Előttem új erdő, mögöttem régi hangok. / Én a közepén ülök, a mezőn. / Tartok magamnézést, kegyetlent, fájót: / Csitítom az erdőt, a vádat, a kísértőt... / És küzdők lázzal, kérő szemmel, / Nyújtom a homlokom avató csókra: / Életre ... Előre ... Élni akarok.”

Első irodalmi recenzióját Fábry egy regionális jellegű szlovákiai német kiadványról, a Késmárkon megjelent Zipser könyvről írta (Esti Újság 1920. VII. 13.) A könyvben az író szülőföldjére ismer, maga is félig zipser származású, s a rövid írásból elsősorban a tájhoz és népéhez való lelkes ragaszkodása csendül ki: „A zipser falvak, városok öreg mesélői állnak itt előttünk. Tiszta élénkséggel, úgy ahogy azok igazán megszülettek, ahogy azok igazán élnek, minden hamisítástól, nagyzolástől mentes. Az egész könyv szepesi dialektusban van írva. A mai »modern« világban merész vállalkozás ez és mégis jóleső. És sok tekintetben ez az értéke. Ez a már eleve kijelölt különállás.” Az utolsó mondat azért is figyelmet keltő, mert Fábry később is hangsúlyozta szülőföldje németjeinek a németországi birodalmi eszmétől való különállását, szembeszállását. Egyébként a recenzióban még nem találunk esztétikai szempontú értékelést, csupán gyakorlati biztatással fejeződik be: „A kurucok ivadékai példát mutatnak nekünk — magyaroknak. Ne maradjunk mindig a szomorú könnyezésnél... próbáljunk egy kicsit mi is nevetni.” Ennél sokkal színvonalasabb a Merényi Gyula drámájáról írt Korona és dollár című recenzió (Prágai Magyar Hírlap, 1922. VII. 25.).