Irodalmi Szemle, 1979

1979/2 - Hviezdoslav, P. O.: A vadőr felesége (részlet)

s a hegy felé kurjongatott:

„Hahó! Legények! Hóha, hopp!“ Fürgén szökvén leugranak, lábuk alatt dobog a föld, kalapjuknál lobog a zöld.

Ráccsal szegték be ablakát, kicifrázták a homlokát a laknak, s fent a közepét szarvasaganccsal díszíték.

Végül az ajtó elé lépcsőt tettek, hat fokot, fenyőből, papír-fehéret, amelyen az udvarból egyenesen lehet be a pitvarba szépen lépni, a házikó fölé hajló jávorfa hűvösében.

Jobb kéz felől van a kiskert, bár csöpp, benne termelt ki mindent a gazda, s még azon-felül virágnak nyitva itt az út, mely ha nem leli a kaput, a palánkon is átrepül.

íme, az éji ibolya, csak éjjel árad illata.

Itt izsóp, amott rozmaring (e szerelem-fiú) kacsint.

Sajka ring úgy a könnyű szélben, mint ciprus a kert közepében, s mint lombok füstje gomolyog, fehér szegfűbokor a szélen.

A sarokban abrutüröm szunnyad, körömvirág a szélben, amott Szűzmária-levél s egyéb sok együgyű virág.

A kert mögött hegyi patak, mintha katlanból öntenék a völgybe — amíg csak el nem némul távolabb, a bükkösben. Folyondár lepte medrét csapja, buzong, csobog sokszínű habja.

Csak a patak árja, zugása, ha föl szellő, gyönge, kapja, áttöri mindig és zavarja az erdő méltóságos csöndjét oly láncokét, mik nem kötöznek gúzsba kezet, gondolatot, s nem béklyóznak kezet, ahogy röpül — sas csúcsán a hegyeknek, hogy a szabadsággal betelve, lélek voltát megérezze.

Csak a patak, amely oly gyakran vegyül az ágak suttogó