Irodalmi Szemle, 1979

1979/2 - Hviezdoslav, P. O.: A vadőr felesége (részlet)

zsongásába, midőn a szél ujja játszik a tűlevél ujjaival, s érdes, sötét bariton zúg, és a pintyőke a legfelsőbb hangot elérte s a keringő fenyőrigó, az erdő e bús fuvolája, a táj fölött fuvolázgat, s búgás kél a gallyak között: buja dudák kíséretében harangként kél a gerlehang és szárnyra kél a gyantafüstben, akár a templom, csöngettyüsen, holló dicsekedvén ha károg, a juhnyájat megriasztva, vagy ha két kezébe a pásztor belefúj, rigót utánozva . . . vagy ha . . . különben némaság van az egész nagy erdő-járásban, némán hajlonganak a fák.

Csupán a tisztásról a szél, ha olykor az erdőkön át esőt-ígérő hírt beszél, csak akkor ébred holmi mozgás, vagy ha megint tavaszi zsongás kél s terelik ki a nyájat, vagy ha megint feldübörögnek falkái vadászseregeknek.

Különben csönd van, néma minden.

Mint fészek óvó szárny alatt: oly bizton, oly nagy békességben, indulat nélkül él itt minden.

A zűrzavarról, zajról itten nincs az embereknek fogalma. Nincs szenvedély, amely hevít s homlokon haragot csihol, amely szíveket sebesít.

Ismeretlen a haszon-hajsza, nincsen lélektépő tövis.

A völgyből csak szűk gyalogösvény vezet a házhoz girbe-görbén, ahhoz túl keskeny, hogy a dúlás, ahogy szokása, gőgösen, széles, durva lépteivel, váratlanul ide rontson; és titkos, jól el van rejtve, sűrű fenyőlombbal befedve, jeltelen, fény- és névtelen, inkább csak kúszik, mint vezet

— veszélytől tartva, meglehet. Inkább cselvetésre hasonlít,