Irodalmi Szemle, 1979

1979/2 - Hviezdoslav, P. O.: A vadőr felesége (részlet)

és száz vakond se túrja el, alá nem mossa holmi zápor, kis híján olyan, mintha most bújt volna ki épp a tojásból, jegyzi meg egyik, másik, s hogy „állhatna a faluban is“.

„Mit a faluban — ott a város.

Csak lenne, aki általvenne“ — így szól egynémely ács, amíg meg nem egyeznek abba“ mind: mondhat bárki bármit róla, ez nem a vén erdész kunyhója.

Mikor az öreget temették, kunyhóját is sírjába tették, így bizony. Aki másképp látja, képzelődik, ám megbocsásson, butaságról tesz bizonyságot. Verítékben még nem dagasztott, fészket magának nem tapasztott, disznó az, léha részeges.

S ha még valamiben hiány van

— van-é mű, emberi, hibátlan — itt az erdő, puha moha, ruganyos tőzeg, áfonya, lágy pázsittal, pehely harasztiak Mint az anyamadár tavasszal, ha szorgalmas lesz, mint a fecske, bevégzi majd az új menyecske. Elégnek vélték hát az ácsok, hogy új a ház alapzata, a többi már a gazda dolga, ragassza ő, fúrja-faragja szegény — dohogták, mígnem mégis, akarták vagy sem, végül is kidöntöttek néhány fenyőt a házikó mellől sietve.

Kidöntik, haj, gonosz kezekkel, fehér deszkává fűrészelik fel, s a házikót, mintegy köténnyel, párnahéjjal díszítők fel.

S mikor immár az is elkészült, akkor voltak csak nagyra véle, mint párjanincsen mesterek, telisteli önbizalommal.

Bizonygatták, esküdve rája, hogy e kunyhó tiszta szikla s úgymond, száz emberrel is bírna. Azzal tüstént ki is próbálják mindannyian, gyúrják, tapossák, s hogy táncuk alatt meg se moccan: hibátalan, mind úgy találják; s mint megannyi ebadta kölyke, ugrált mind a karfákon föl-le,