Irodalmi Szemle, 1979

1979/1 - Csanda Sándor: Fábry Zoltán és az „emberirodalom”

Csanda Sándor

sT: M , . -tos.;.• *U'

FÄBRY ZOLTÁN ÉS AZ „EMBERIRODALOM"

Az olvasók tudatában általában radikálisan baloldali, az eszmei tartalmat mindenek fölé helyező kritikusként él Fábry Zoltán, s a szakemberek többsége is állandó szempontú, mindig következetes „erkölcsi realizmusát” hangsúlyozza (lásd: Fábrý Zoltán kortársai szemével, Madách 1973). Amint már a pályakezdésről szóló értekezésünkben rámutattunk (Oj Szó, 1977. IX. 7.), kritikai szempontjai az idők folyamán változtak: a húszas években egyre radikálisabbakká váltak. A harmincas évek elején inár számos dogmatikus, ultrabaloldali ítéletet hangoztatott, a népfront-korszakban antifasiszta jellegű szintézishez ért el, majd a felszabadulás után fellépett a politikai sematizmus ellen és számos régi „túlkapását” nyilvánosan is visszavonta, korrigálta. „Túlkapásai” ellenére tény, hogy ő volt legjelentősebb marxista szemléletű kritikusunk; s főként antifasiszta bírálataival párját ritkítja mind a két világháború közötti csehfezílovákial, mind az egyetemes magyar irodalomban. Irodalomtudatunkban eddig legkevésbé ismert a stószi író irodalomszemléletének krisztiánus kezdete, majd ennek expresszionista-humanista továbbfejlődése a húszas évek első felében. S mindez elsősorbart azzal magyarázható, hogy marxistává való fejlődése után ezeket az írásait nerír vette fel köteteibe, jórészt máig sem jelentek meg könyvalakban; csupán előszavaiban, életrajzi vallomásaiban utalt rájuk. Az is többször előfordul, hogy régebbi cikkeit későbbi köteteiben átírva, korrigálva teszi közzé. Ezek a korrekciók elsősorban eszmei, másodsorban stilisztikai jellegűek: a harmincas években zsengéit és szemléletének ellentmondó írásait hagyta el, a felszabadulás után pedig ultrabaloldali tévedéseit „tagadta meg”. De erkölcsi bátorságáról tanúskodik, hogy ő volt szinte az egyetlen írónk, aki minden külső kényszer nélkül elismerte hibáit is, s erkölcsi kötelességének tartotta, hogy azokat későbbi írásaiban korrigálja, irodalmi ítéleteit helyes megvilágításba helyezze.

Fábry már első könyvének, az 1934-ben megjelent Korparancsnak az előszavában szól tizenöt éves kritikusi tevékenységének tévedéseiről is: „Lapozzátok fel a szlo- venszkói újságok régi kezdő évfolyamait: Beöthy Zsolt halálakor a tanítvány a volga- menti magyar lovast köszönti és húsvétkor Albert Servaes megátkozott Krisztusképét krédózza. Korparancs? A lövészárok piszkában, hullák és patkányok szomszédságában Dorian Gray problémája izgatott. A béke első éveiben nem a gránáttépte és tífusz- zabálta élet véres és üszkös halálperceit idéztem, de a haláltáncénekekről és haláltánc- képekről írtam tanulmányt. Holbein volt a fontos, Hodler Eurythmiéje és Strindberg meg Babits halálszavai. A tízmillió hullát elfelejtettem. Korparancs? Én pihenni akartam, piszok és vér után hazatalálni az intellektuálgyönyörhöz: élvezni, kultúrát, irodalmat, művészetet szürcsölni, zenét, mítoszt csiholni, titkot fejteni... Ady kellett és Däubler, Péguy és Trakl, Buber és Claudel, Pannwitz és Füst Milán. Szomory Dezső az intuíció Freudját, Franz Kafka az írás csodáját jelentette. Ezt akartam, ezt élveztem, ez volt a világom, az otthonom. Ennyi volt, amihez közöm volt, ami rokon volt, ami az enyém volt. És ennek az akaratnak, ennek az intellektuálgyönyörnek könyveimben nem lelitek fel a nyomát. Aki tízegynéhány éve nem olvasott tőlem semmit és most kezébe veszi ezt a könyvet, az meg fog döbbenni: idegen lettem, más.”

Az itt csak pontatlanul, témájuk szerint említett írások a kassai konzervatív Esti Újságban, a Prágai Magyar Hírlapban, majd a polgári haladást képviselő Kassai Nap