Irodalmi Szemle, 1979

1979/2 - Hviezdoslav, P. O.: A vadőr felesége (részlet)

kinyílik roppant kapuként — zúg-zúg tengerként az erdő győztesen, a szél szégyenére, a gyönge kunyhót óva, védve, útjait mindenhol eláll ja, nagy lombjaival körbezárja.

A gyilkos szél söpörhet immár íj húrjáról, puska-pofából, vörös nyílvesszők záporával, golyó- meg sörét-förgeteggel. Csapkodhat bárhogyan a szárnya, éhes keselyűként cibálja az erdő fáit: mindhiába.

Mi fölébe hajolt csomóba, az erdő-hurkot szét nem oldja.

Sőt, a zúgó orkán rosszkedve nem olthatja ki még a fényt sem, ami a kunyhóban ég, lángol.

Elbújik hát nagy szégyenében.

Mint fészek óvó szárny alatt, a házikó a hegyfalak között, zöld tisztás közepében, pompázik, mint valami képen. Szerény, de kedves kicsi zug.

Mikor az öreg csősz kimúlt s utána mindent rendbeszedtek, házával nem sokat vesződtek.

Mi másutt nagy gond volna, ó, itt gondnak alig mondható.

Van az erdőben fa elég, azt kivágják és megfaragják, lesimítják görcsei nagyját, lelépik gondosan a hosszát.

Emelőt és hevedert hoznak, s a vén háznak alája nyomják, hengergetik, megemelik, egy mozdulat s billen a ház, mintha gáncsot vetettek volna neki. S midőn kiemelik, kiássák korhadt falait szálfákkal, tönkökkel pótolják s új alapot raknak alá.

A markukba egyet se köpve, káromkodván: „a ménkü esne . . .“ a kunyhó tompa reccsenéssel ül a talapzatra, s mikor úgy áll helyén, mint egy szobor, haj, tüstént, mily nagyon dicsérik, nincs gúny se kacaj, csak ünnepük. Az egyik ezt, a másik azt mondja. Ügymond: e piedesztál tetején úgy ül, mint egy sziklán,