Irodalmi Szemle, 1979

1979/2 - Hviezdoslav, P. O.: A vadőr felesége (részlet)

át a fenyőknek tengerén, fellegét, palástját kitárva.

Köröskörül rengeteg erdők, fenyőfa, jegenye, boróka, vállal sűrűn egymásnak dőlve, és törve egyre magasabbra, az ég-boltozatig egészen, meg nem tépett harci mezben.

A várfal gyűrűje ilyen, mint e hely, hol kunyhónk pihen. Vastag falak vasnál erősebb pajzsa, a sziklánál keményebb. Bástyák a fák és ők a védősáncok, az őrtornyok, korlátok, erődök, oszlopok, várgátak, melyeket le nem ront s ki nem kezd semmi vész, semmilyen küzdelem, ádáz és dühöngő, sáncba nem dönti az idő.

Kész csoda, hogy az időben, mind szilárdabban állnak résen, s mint a fekete fellegek valahonnan a láthatár mögül, áradnak az egek boltozatjáig, mint uszály. Körülfonják a házikót s ébren vigyáznak rá, szünetlen őrzik, figyelik gondos szemmel.

De néha mégis megesik, hogy a hegyek egetverő tornyát a gyilkos szél körülkeríti és a kapuban dühöngve, fölfuvalkodottan, a nehéz, meredek lejtőn, fekete vihar-paripán, itt lomposan, ott buja táncban, a domb tetejéig ugorva, mint egy vad, őrjöngő vadász

— villám s mennykő az oldalán — indul az erdőbe vadászni s mindent tör-zúz, amit talál.

Az erdő meg körös-körül : óriások visszavarázsolt birodalma, zúg és forog.

Ellenáll a zord támadásnak, zúgván hősi harmóniákat.

Fenyő, jegenye, szosznya, mint hullám, örök növekedésben hajlonganak, s ha megtelik velük a gát, kicsapni kész már, föl van borzolva és enged, immár önnönmagától,