Irodalmi Szemle, 1979

1979/2 - Hviezdoslav, P. O.: A vadőr felesége (részlet)

gáncs ne érje, vád ne verje őket, szerény fészkek, de vetve hervadt virágból, lágy pihéből. Fölöttük az ég csupa csillag, s oly kedvesek, oly egyszerűek, hagyjátok őket ilyeneknek, éljék saját életüket.

Különben a kunyhó is védett erőd, bevehetetlen fészek. Mögötte a hegyek sok tornya, kerítés, várfal mintha volna.

A rideg északtól az védi, akárha óriási pajzs, s ha reá a bajok jönnek, e pajzsról visszaverődnek.

Ügy áll a hegy, mint éji strázsa, az erős földnek vetve lába, s bár bosszantja mennyi minden, ő áll moccanatlan, szilárdan. Mély ráncokkal szántva az arca, kemény szolgálatról beszél s homlokán pusztító acél nyoma a rengeteg sötét heg.

All a strázsa kezdettől fogva vállát fegyverek vasa nyomja fején csákó s tollas sisak.

Minden a legnagyobb rendben van és csillog-villog minden rajta, hajnalban, alkonyaikor, és éjjel a fényes égbe döf csillogó dárdaéle. így áll meredten őrhelyén, szeme egyetlen pontra néz: a házikóra. Úszik-e oly bizton, mint hattyú, fehéren a fenyők sötét tengerében? Hegyek hulláma játszik-e csöndben, és a hattyú mögött orv hajó vajh nem látszik-e?

S ha őrhelyéről megpillantja, hogy a ház körül valami ármány lapul, megdermed arca, mellén az ezüst vért megmozdul, rebben a szeme, összerándul és fegyvert fogni, harcra kész.

A vállán szörnyű fegyvere megmozdul s ő késedelem nélkül céloz, biztos a kéz.

És íme, szörnyű dörrenés, s záporoz a golyó, akárha tűzeső, hull, hull az ármányra, s az futva keres menedéket