Irodalmi Szemle, 1979

1979/2 - Hviezdoslav, P. O.: A vadőr felesége (részlet)

fenevadakat eleresztik. Tesznek-vesznek, senki se tétlen, minden ellenállásra készen. Készen állnak a védelemre, hogy a parancs első szavára, bástyán, vársáncokon egyszerre a várat ezer kar emelje, s a vár megannyi karja, válla ütésre és lövésre kész.

A gyilkos érkeztére várnak, útját állják a vad ármánynak.

A házikó — meg nem riad semmilyen vésztől. Az nem állt kihívón ki a sziklacsúcsra, a hatalmával hivalkodva.

Nincs hát oka a félelemre, nincs ami szédítse ledöntse. Maga a föld ő — árva sarka, szilárd melle, kicsiny darabja.

S a föld? — Ö, az hű és örök, nem fut alóla ki — leköt.

A házikó csöndes, szerény rejtek, messzi hegyek ölén elbújva, vágy szemernyi benne dicsőségre, veszedelemre.

Szűk ablakán nem nyújtogatják vastag nyakak, gőgös igények fejüket. Se vad tekintetek.

És össze-vissza nem fecseg vágyban, szóban se gondolatban. Önmagához hű. Szelíd erkölcs jellemzi, s egyszerű érzelmek.

S nem halászik a zavarosban. Villámok után nem eped, néki a hajnalfény elég, fehér falán nap fénye játszik bearanyozza életét, és kincs az ablakára hulló telihold fénye: békekulcs. Vászoning, egy karéj kenyér, nem óhajt többet, elég ennyi, a kéklő égből egy karajjal, egy kis darabkával beéri.

Hogy szeme az istent elérje, az erdő ki van metszve felette.

Hiszen ezért tért le az útról, melyen örvénylik, zúg a lét, nincsen mód kitérni előle; kis helyen elfér a szegénység, és biztonság van ott, hol béke. Ne szóljátok le házainkat,