Irodalmi Szemle, 1979
1979/2 - Dávid Teréz: Sírig tartó szerelem (elbeszélés)
Gábor hallgatott egy kicsit. — Ezt miből gondolod? Mert leveleket váltok vele? Mert becsülöm? Te is tisztelted a te Mártonodat, telefonálgatsz neki, csomagokat fogadsz el tőle, titokban talán pénzt is... Nos, ez a levél a nekem szóló telefonüzenet, az ajándék konyak, az én Mártonomtól. Mi kifogásod ellene? Kamilla reménytelenül nézett maga elé. — Hogy szerettük mi egymást valaha. Gábor szinte könyörgött. — Ne kínozzuk egymást, nagyon kérlek, ne kínozzuk! — De, de, csak kínozzuk! Kínozzuk... Értsd meg végre, nem lehet így élni, fallal’ közöttünk, levegőt akarok, levegőt! — Kié az a gyermek, akinek a képét elküldte neked? — tört ki Kamilla. Gábor úgy nézett rá, mintha először látná életében, aztán idegesen a boríték után nyúlt, reszkető kézzel vette elő a képet, és csodálatos melegség költözött a hangjába. — Bobbi! A kis Bobbili! Hogy megnőtt, és hátán az iskolatáska. Hát nem aranyos? Nézd, Kamilla... — Mindent feledve nyújtotta felesége felé a képet, de ő nem nyúlt utána. — Ki az apja ennek a kisfiúnak? Gábor visszacsúsztatta a borítékba a képet, a borítékot pedig betette belső zsebébe, a szíve fölé, kezével végigsimította azon a helyen a kabátját. — Miért nem beszéltél nekem erről soha? És miért jöttél egyáltalán haza? — Amikor megkaptam a leveledet és megtudtam, hogy élsz..., mintha felkorbácsolták volna a vérem. Olyasmit éreztem, aminek a létezéséről már el is feledkeztem. Megőrültem volna, ha nem jöhetek. — No és? Azóta mi változott? — Ráeszméltem arra, hogy nem nagy érzések, nagy lobogások kapcsolnak össze két embert, hanem az apró gondok, apró bajok, apró örömök .. . Bobbinak kell egy pár cipő ... Bobbinak forró a feje ... Bobbi ma azt mondta ... apa ... Te nem érted ezt Kamilla, nem is értheted ... Ne haragudj! Ettől a naptól kezdve Kamilla nyíltan feljárogatott régi otthonába, megöntözte a virágait, letörölte a bútorokról a port, kinézett az ablakokon, gyönyörködött a régi panorámában, bosszankodott, hogy még mindig nem bontották le a szemközti ház elől az állványokat, teleszívta magát a közeli cukrászüzlet illatával, tűrte a vaníliaszagot, amelytől azelőtt fejgörcsöt kapott, bekapcsolta a tévékészüléket és bosszankodott azon, hogy vibrál a kép, elmosogatta a piszkos edényt... amíg egy idegen nő pongyoláját föl nem fedezte a szentember szekrényében. Akkor hívta föl legelőször Pétert. A haját ezután újra bronzosította, elővette szép színes ruháit és eljárogatott a koz-' metikushoz is, ekkoriban sokat adott a külsejére. Gábor egy éjszaka eltűnt a városból, Bécsből küldött egy lapot, ezzel a szöveggel: „Menj vissza ahhoz a derék emberhez, Mártonhoz!” Kamilla nem fogadott szót. Ö ahhoz az ausztráliai kiadói emberhez ment feleségül, aki látogatóban járt itt és az elragadtatás hangján nyilatkozott annak az angol könyvnek a fordításáról, melyet Gábor Kamilla neve alatt készített. Márton is megnősült, de nem a titokzatos pongyola tulajdonosnőjét vette el, hanem egy hízásnak induló, jó anyagiak között élő vidéki özvegyasszonyt, aki imádta őt anélkül, hogy szentté avatta volna. Péter Magdánál kötött ki. Most pedig vártuk a Sydneyből hazautazó Kamillát. Kétórás késéssel meg is érkezett. Liláskékben játszó fehér parókában, bár meglehet, hogy a saját haja volt, hófehér san- tung nadrágkosztümben és olyan méltóságosan, mint az angol királynő a háziezrede fölötti szemlék alkalmakor. Mindenkinek hozott valami apró ajándékot, aminek a megajándékozott soha életében nem veszi hasznát. Én például égetett agyagból készült egyiptomi mécsesutánzatot kaptam. Az ajándékok szétosztásakor mindenkihez volt egy kedves szava, s az angol királynővel ellentétben mindnyájunknak csókra nyújtotta az arcát. Azután egy magas, karcsú, húsz év körüli teremtést mutatott be: „Ez Evelin, a férjem lánya”. Evelin csupán angolul beszélt, és úgy viselkedett, mint egy filmsztár, aki épp most lépett le a mozivászonról.
