Irodalmi Szemle, 1979
1979/2 - Dávid Teréz: Sírig tartó szerelem (elbeszélés)
— Illetve a lezárt borítékba! — Ahogy mondod ... — És? — Jól sejtettem. A levelet nő írta. — És mit írt az a nő? — Hiszen ha tudnám! Valamilyen ismeretlen nyelven ír, lettül vagy litvánul; semmiféle európai nyelvre nem hasonlít. — Akkor meg... miből következtetsz arra, hogy nő írta a levelet? — No hallod? Mária, az minden nyelven Mária! — És honnan veszed, hogy lettül vagy litvánul íródott a levél, ha egy mukkot sem ■értesz belőle? — A bélyegről. Riga... Riga ... az ott van valahol, Lettország, Észtország ... Mit tudom én ... — Igen, az valóban ott van valahol. No és miben lehetek segítségedre? Én sem tudok lettül, sem litvánul... — De tudsz hatni Gáborra ... csodálatos módon tisztel téged ... az összes barátnőm közül egyedül tégedet... nem is értem egészen. — Én sem ... — No nem úgy gondolom. . . úgy gondolom, értsd meg, nem akarok vele kettesben lenni, amikor fölfedezi az indiszkréciómat. Ö az ilyesmire nagyon kényes ... no és igaz, ami igaz, rengeteg csalódást okoztam neki, mióta hazaérkezett. Elgondolkodtam. Tulajdonképpen ki okozott, kinek nagyobb csalódást? Nem tudtam 'eldönteni. — Miért nem ragasztottad újra le azt a borítékot, ha már elkövetted a hibát? —■ kérdeztem végül. — Nem tudom... nem voltam elég óvatos, amikor kinyitottam. Ideges voltam, ingerült, nem gondoltam a következményekre. — Annyira azért nem kell kétségbeesned! —■ De hát... fénykép is van a borítékban! — Miért nem ezzel kezdted? Mutasd. — Nem lehet. Minden percben Itt lehet, azonkívül... azonkívül... — mély lélegzetet vett Kamilla — azonkívül nem is nőt ábrázol a kép. — Nem nőt? Hanem? — Egy gyermeket... egy kisfiút... — Kisfiút? Kamilla válasz helyett felhörpintette a második pohár italt is. A harmadikra már nem kerülhetett sor, mert belépett Gábor, természetesen nem véletlenül, ugyanis mindig ebben az időben ért haza. Kivételesen nagyszerű hangulatban volt, ügyei kezdenek jól alakulni... mindent részletesen elmond, csak előbb kényelembe helyezi magát. Rám nézett: „Ha megengedi...” — Bólintottam, majd Kamillára néztem, aki éppen akkor zárta el a konyakos üveget előbbi helyére, a szekrénybe. Gábor a fejét csóválva eltűnt a benyílót elválasztó függöny mögött. Nem maradt ott sokáig, térült-fordult, jött is, vörös arccal. — Levelem jött — szólt Kamillához érdes hangon —, látom, föl is bontottad... Nos, akkor hát mit írnak nekem az én levelemben?, ha már egyszer elolvastad, tudnod kell —, és a borítékot nem éppen udvariasan barátnőm elé dobta az asztalra. Kamilla bizonyára a konyak hatása alatt meglepő önuralommal válaszolt. — Nem olvastam el, nem is olvashattam, nem ismerem azt a nyelvet, amelyiken írták, tulajdonképpen nem is érdekel, magam sem tudom, miért bontottam föl, engem valójában az a levél érdekelt volna, amelyikre ez a válasz jött... — Elmondhatom, emlékszem rá pontosan. Azt írtam abban a levélben, hogy aki meghalt, az nyugodjék békében és ne támadjon fel, amíg az ítéletnapi harsonát nem hallja. Mit válaszoltak rá? ... Mit lehet erre válaszolni? Nos, Kamilla? Te mit válaszolnál? Kamilla erre: — Kicsoda ez a nő, Gábor? — Ő ápolt engem, amikor sárgalázban feküdtem. Ha ő nincs, már én sem vagyok. — Magának ápolt, nem nekem ... — Azért ápolt, hogy életben maradjak. — Én nem tettem volna? Tehetek arról, hogy nem segíthettem? Az életemet adtam volna érted, s te úgy eltávolodtál tőlem.
