Irodalmi Szemle, 1979
1979/2 - Dávid Teréz: Sírig tartó szerelem (elbeszélés)
Dávid Teréz SÍRIG TARTÓ SZERELEM Sötét árnyék borult az asztalomra, eltakarva előlem a májusi napot, melynekr kedvéért az osztályon felüli kávéház teraszára kiültem, ami egyébként nem szokásom. Hogy lelklismeretemet megnyugtassam és áltassam magamat a szorgos munkálkodás látszatával, elővettem jegyzetfüzetemet, várva szellemi megtermékenyülésem nagy pillanatát, várva az ihletet, az ötletet, a témát. Hosszas és megerőltető töprengés után végre rátaláltam. Életrevaló, mai téma volt, dühöngő ifjúságról, országépítő szülőkről, harcos nagyatyákról. Bizonyára hozzá is kezdek, ha nevemen nem szólít valaki. Ö volt, az árnyék... illetve a hozzá tartozó ember. — Maga az? — kérdezte teljesen fölöslegesen; ott ültem eiőtte, láthatta, hogy én vagyok, képtelenség lett volna letagadnom. Ám úgy látszik, ő a saját szemének sem hitt, mert megismételte kérdését. — Valóban maga az? — Ráemeltem tekintetem. Gömböcke férfiú állt előttem, becslésem szerint valamivel túl a hatvanon, viseltes, de feltűnően jószabású nyári ruhában. Nem is értettem, hogy egy ilyen testes kis alaknak miként lehet olyan szikár árnyéka (és olyan remekbeszabott selyemballon öltözete] — Irogat? Még mindig írogat? — érdeklődött hangját lehalkítva, mintha nagy államtitkok felől tudakozódna, s nekem átvillant az agyamon, hogy ez a pofa mindent kétszer kérdez, — és teljesen fölöslegesen, hiszen láthatja, hogy az előttem lévő papiroson nincs egy árva betű sem. — Valóban nem ismer meg? — kérdezte fölöslegesen, hiszen láthatta, hogy nem ismerem föl. S talán soha nem ismerem föl, ha ki nem ejti Kamilla nevét. — Kamillát várom — mondta —, Kamillát! E név hallatára világosság gyúlt az agyamban. De hiszen ez Márton, szent Márton, ő maga, személyesen, kissé meghízva és nagyon megkopaszodva! No nem, nem a templomi szent. Ezt a Mártont Kamilla magasztosította föl, amikor feleségül ment hozzá, vagyis valamivel később, amikor már felismerte az erényeit. „— Az én Mártonom egy valóságos szent!” „— Az a szent ember az én Mártonom!” — „Az én szentem, az én Marcikám!” — csakis így említette, így emlegettük tehát mi is, a baráti kör, de mi ravaszul kacsintottunk hozzá. Mihelyst ráismertem, a szentember zsugorodni kezdett, hasa lelappadt, olyanná vált, amilyen volt húsz és egynéhány évvel ezelőtt. Legalábbis a továbbiakban olyannak láttam. És ha kissé mozgékonyabb lett volna a fantáziám és jobb emlékezetem, már arról ráismerhettem volna, hogy „mindent kétszer mond, hogy mindent kétszer mond .. — De hiszen Kamilla — próbáltam belekapcsolódni a beszélgetésbe... Hasztalan. A kis ember úgy lelkendezett, mint egy gyerek. — Jön! Haza! Látogatóba ... Találkozni akar magukkal! Mindnyájukkal! Telefonált! Bécsből!... — zsebkendőjével törülgetni kezdte verejtékező homlokát, lehuppant a szemben lévő székre, árnyéka lekúszott lábam elé a földre, két elálló fülétől fejének árnyéka olyan alakot kapott, mint egy ókori fazék, melyet nemrég ástak ki a földből. Keservesen kiagyalt témám halványulni kezdett, már nem volt sem életrevaló, sem mai; Kamilla tolakodott a helyére, oly elevenen, mint azon a napon, amikor... de hiszen éppen erről akarok most beszélni. Heten voltunk valamikor barátnők, heten, mint a gonoszok, de mi inkább a hét boldogtalanok voltunk. A boldogtalanság volt köztünk a legszorosabb összekötő kapocs. Arra már nem emlékszem pontosan, ki volt köztünk a legboldogtalanabb. Az idő sodrában minden átértékelődik, a nagy érzések elsekélyesednek, imádott arcok elhalványulnak, értéküket vesztik a hajdan súlyos gondolatok, életfontosságú gondok-bajok epizódokká jelentéktelenülnek.
