Irodalmi Szemle, 1979

1979/2 - Ozsvald Árpád: Kazinczy, Hegymászó (versek)

OZSVALD ÁRPÁD Kazinczy

Nézlek, te szikár, álmodó, — a Mondolat szamár-paripáján ballagsz a parnasszusi csúcs felé, fejeden lepkés gúnykoszorú, oldaladon lant, mögötted gitár, tülködbe fújsz süket füleknek ébresztő harci dalt, seregnélküli, árva vezér, előtted csak kótyagos szatír táncol, társat keresve síppal üdvözöl — s a szárnyát borzoló Pegazus meg se vár.

Ö, mennyi gáncs, szitok és gyötrelem! Kufstein, Spilberg penészes falai, a lenézett, szégyellt, édes anyanyelv, Árkádia kies mezején Csokonai bandukol, köpenyén csillagfoltok sziporkáznak, Berzsenyi széles mellkasán vulkánok sötét haragja dörömböl,

Baróti szelíd, mélázó, piros arca,

Batsányi sértett vadként űzetve, kitiltva haláláig, Kölcsey félszemén a tűnődő értelem messzire világít.

Széphalom kicsiny sziget, — te hitted, hogy kontinens, hogy szavadnak súlya van s amit üzensz az példa lesz társaknak, késő unokáknak. Nem volt szívedben sohase alázat, hisz te mondtad éppen konokul egyre:

„nem merni, amit merni kell, gyalázat“.

Ó, mennyi gáncs, szitok és gyötrelem! Széphalom, sziget magánya, csendöböl. Mikor a levelek fehér galambjai elkerültek, még akkor is éltetett a szavak mágiája.

Ifjak mosolya, ha fájt is, nem mutattad, tudtad, — nyelvünk szennyeit lerázza.

Égtél égi csodamadárként, jövendő igéket hordozva szárnyadon.