Irodalmi Szemle, 1979

1979/10 - FIGYELŐ - Aich Péter: Két gyermekvers-antológiáról

denekelőtt: nyoma sincs benne annak a „tablószerű”, polifon szerkesztési módnak, amelyet eddig Dobosnál megszokhattunk. Hogy a zenei hasonlatoknál maradjunk: afféle kamaramű ez, melyben egy hangszeré a főszerep. Formailag zárt, kiegyensúlyozott alkotás, s ha alcímmel kellene ellátnom, lelkiismeretfurdalás nélkül fölé írnám: Variációk egy témára. Hőse egy szépnek mondott tanárnő, aki — megany- nyi Dobos-hőshöz hasonlóan — mindenekelőtt menekül. Ez nemcsak állapot nála, hanem életforma is. Paradox módon azonban ez a menekülés látszatra a boldogság-keresés álcájában mutatkozik meg, egyes stációit balul végződő szerelmi kapcsolatok jelzik. Ügy hinné az ember — az író is ezt szeretné elhitetni az olvasóval —, hogy a nő életében döntő fordulópontot jelent a majdnem tragikus kimenetelű autóbaleset. Ez azonban nem egészen van így. Mindenképpen rokonszenves a lány igyekezete, hogy akaraterejével győzze le az őt fenyegető bénaságot, tehát még reménykedik abban, hogy az élet tartogat a számára örömöket. De vajon milyen lesz az a boldogság, amit eltorzult arca és megtört teste által kiváltott szánalom szerezhet meg neki? Annál is kézenfekvőbb a kérdés, mert az író mindvégig azt sugallja, hogy hősét csupa olyan férfi veszi körül, akiket csak a testi szépség, a könnyű kaland lehetősége izgat, s a történtek után aligha fognak versengeni a kegyeiért. Marad tehát a magány perspektívája, s a fájdalomcsillapító felismerés (a kórházban döbben rá hősünk), hogy az emberek között éppúgy akad a maga önös érdekeit szem előtt tartó egoista, mint másokért áldozatokra is képes humanista.

Az emberben akaratlanul is fölvetődik a kérdés: egy ilyen közhelyszámba menő igazság tudatosításáért érdemes volt-e Csinoskának megjárnia a pokol bugyrait? Vagy talán az írónak van valamilyen rejtett üzenete is a számunkra? Őszintén bevallom: én nem vettem ezt az „adást”.

A leginkább azonban mégis az zavar, hogy ez a vékonypénzű történet regénnyé

— mégha nem is terjedelmes regénnyé — kerekedett, noha legföljebb egy novellához lett volna elegendő. A dolgon mit sem változtat a sikeresnek mondható formai kivitelezés. A Hólepedőnek kétségtelenül legeredetibb szerkezeti eleme a stílus. Dobos hősei sajátos, „lebegő” mondatokkal fejezik ki magukat, ez kissé „megemeli”, látomásszerűvé teszi a művet, ugyanakkor

továbbra is kísért a zsurnalizmus veszélye (ezt már annak idején Koncsol is szóvá tette). Sajnos az sem szerencsés, hogy a hősök — legyen az bár Csinoska, esetleg szobatársnője a kórházban (egy idős falusi asszony) vagy éppen egy ápolónő — szinte azonosan fejezik ki magukat, ami még akkor is zavaró, ha az író kezdettől fogva nem törekedik a mélyebb lélekábrázolásra. A regény szereplői tulajdonképpen az író dialógusokra tördelt monológjait mondják, s ez méginkább kimerevíti az amúgy is statikus figurákat.

Bármennyire is rokonszenves az újítás szándéka, a Hólepedő nem jelent továbblépést az író pályáján. Vagy ha mégis, akkor ez az út zsákutcába vezet. (Madách,

1978]

Lacza Tihamér

Két gyermekversantológiáról

A gyermekirodalom értékelésében az az alapvető probléma, hogy felnőtt ítéli meg. Pedig — ahogy ezt Erich Kästner találóan megjegyezte — „a gyerekek másképpen olvasnak, mint mi, felnőttek”. Tehát: mi is tetszik (nem tetszik) a gyerekeknek? Az alapvető követelmény az volna, hogy a gyermekirodalom a gyermek világát szólaltassa meg, azt, amit a gyermeik lát, hall, érez, amire figyelme (és értelmi képessége) kiterjed, illetve amit láthat, hallhat, érezhet stb. Ha ennél alább adjuk, vagy akár többet akarunk, azt érjük el, hogy elijesztjük a gyereket az irodalomtól.

Holott a gyermekirodalom funkciója szerint a jövendő felnőttet kell, hogy az irodalom befogadására nevelje. Ez persze csak egyik feladata, hiszen a felnőttéválás hosszú és bonyolult folyamatában számos fontos szerepet tölt be az irodalom.

Zalabai Zsigmond írja a gyermekirodalomról szóló esszéjében: „Nem hisszük, hogy a gyermekköltészet feladata a pedagógia szekerének a tolása lenne.” Ez azonban nem egészen így van. Még a felnőtteknek