Irodalmi Szemle, 1979

1979/10 - ÉLŐ MÚLT - Tőzsér Árpád: Rokokó csizma az asztalunkon (Amadé László verseiről) — I.

amelyekben a szerző nem bízza rá magát teljesen a rokokó nyelv tehetetlenségi nyomatékára (elsősorban a szövegzenére) s nem is erőszakolja meg anyagát a rokokó szellemében (azaz nem tesz úgy, mint az előbb idézett versben, ahol a forma és tartalom valóban „összhangtalanságban” van), hanem meg tud maradni az élményeivel adott hangnemben úgy, hogy eszközeit alakítja az élményeihez. Az ellentmondásos ember s kicsit rendhagyó rokokó költő élményeihez.

A FORMAŰJÍTŰ AMADÉ

Amadét sokáig és sokan kora legjobb magyar költőjének tartották. Verseinek egy 1836-os kiadásában ez áll róla: „Benne húnyt el az akkori magyar költészetnek főbbik dísze”.13 A könyörtelen Toldy Ferenc ugyanennek az értékelésnek a bírálatában (1837- ben) már Amadé „kompozíció- és előadásbeli példátlan hanyagságáról”14 beszél, de 1855-re úgy látszik ő is véleményt változtat, mert A magyar költészet kézikönyvében már ezt írja a költőről: „Mint világi dalköltő ő a tizennyolcadik század első felének dísze volt”15. S így egymaga mondja ki azt a véleményt, amely immár kétszáz éve felváltva el-elhangzik Amadéról.

Mi tehát Amadé? Nagy költő vagy nagy kókler? Bizonyára egyik sem. Olyan figyelemreméltó, de a nagysághoz nem eléggé tehetséges költő ő, aki a magyar irodalom szerencsésebb évtizedeiben elveszett volna a középszer népes táborában, de annak a fél évszázadnak, melynek magyar íróit-költőit ujjainkon számlálhatjuk, lehetett „főbb dísze”. Mi — Toldytól eltérően — nem tudjuk neki megbocsátani „kompozíció- és előadásbeli példátlan hanyagságát”. (Társadalmi helyzetéből következő világnézeti fogyatékosságairól itt most nem beszélünk.) Nem hunyhatunk szemet afölött, hogy legtöbbször nem az egész verset, de még az egyes képet sem tudja azonos gondolati vagy érzelmi tengelyre fűzni, Untatnak bennünket a keresett tisztarímek mellett bőségesen ömlő ragrímek, az udvarló, a csalódott, a szerelmét a pokolba küldő, a titkolózó, az ömlengő, az átkozódó költő fantáziátlan körbe forgása, de a legnagyobb bűnének azt érezzük, hogy szókincse elképesztően kicsi. Szerb Antal írja róla: „Versei annyira egyformák, hogy a vastag kötet elolvasása után mint egyetlen vers maradnak meg az emlékezetben”16. S mivel Szerb ezt megelőzően a költő „egyetlen mondanivalójáról”, a szerelemről értekezik, azt hihetnénk, hogy az egyhangúság oka az egytémájúság. De Amadé egyrészt nem egy témájú költő (erről később még lesz szó), másrészt az egyetlen témáról is lehetne változatosan írni — változatosabb nyelven. De Amadé nyelve — fráziskincse — meghökkentően szegény.

De hát akkor mj az Amade-költészet hozadéka? Ha Amadé ennyi mindent nem tud, akkor mi az, amit tud és a 17. század első felében szinte csak ő tud?

Balassi Bálint és Szenei Molnár Albert oldottabb formákra törő reneszánsz kezdeményezéseit, szabadabb ritmuskísérleteit a súlyos veretű, nehézkes barokk egy évszázadra befagyasztotta. Az 1700-as évek elejéig a Zrínyi- és Gyöngyösi-féle szélesen hömpölygő alexandrinusok, s a verssorok tömegeit roppant tömbökbe szervező bokorrímek uralma teljes. Az ellene zendülők nem tudatos lázadók, s próbálkozásaik egyébként is másodlagosak: Petrőczi Kata, Beniczky Péter, Koháry István egyre visszacsusszannak a Ba- lassi-versek medrébe. A barokk tempósság Amadéval törik meg véglegesen, aki ugyan szintén nem tudatos formaújító, hisz megbecsüli és műveli az alexandrinust is, de ugyanakkor saját ritmusleleményeinek olyan tömegét zúdítja hallgató-olvasó közönségére, hogy ezzel akaratlanul is diszkreditálja a hagyományos versformákat.

S ez a törés Amadé fő érdeme, ezért lehet életműve mérföldkő a magyar vers történetében.

Oj formák kialakítására — akárcsak száz egynéhány évvel korábban Szenei Molnár Albertet — őt is a dallam indítja, de míg Szenei Molnárt — a kornak és költő vér- mérsékletének megfelelően — a zsoltárok ihletik, addig Amadét a világi dallamok, elsősorban az olasz operaáriák. Erudícióban persze nem hasonlítható össze a két költő,

13 Négyesy László im. 67. I.

14 Uo. 69. I.

15 Toldy Ferenc: A magyar költészet kézikönyve, Pest, 1855, 295. I.

16 Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet, Bp., Révai, 1935, 173. I.