Irodalmi Szemle, 1979
1979/1 - Tőzsér Árpád: Valete! (vers)
TÖZSÉR ÁRPÁD Valete! i Testem üregében egy kilís gyötrelme Vizeket fakaszt a főmről fejelemre. Drótokra kapcsolva hunyorog az elme, Nem vet fényt a húsban futó ösvényekre. Istenem, hát megint megtört a nyavolya. Földrengés a mellem, pulzusom szapora. Gyomrom lombikjából valami kifolya — Aki voltam — s tán ki lehetnék is — oda. Dehát hova oda? Mi a van s az élni? Rosszul, de dolgát még minden szervem végzi. S az életre utal, okát, múltját kérdi Az is, ami van, az ulcus duodéni. írtam ezt kórházban, félig búcsúképpen, Kilencszázhetvennyolc zöld októberében. Szédülő főmnél az ablakban — mint képen — Sárgulni kezdett egy bálványosfa éppen. II Őszi színüledékek az ablak mély poharában, zöld meg kármin, sárga meg ében, barna meg ónosszürke s döbbent kék cafatok — ez az ég volt egykor. A mély rétegben, az utcán, súlyos barnák és feketék kavarognak. E kinti színkeveréket az ablakon innen három szál szekfű tarkítja pirossal. Negyvenhárom év jele itt e három szekfű s ünnep e színvonulás: zord születésnap. Már nem program az ősz, nem pezsgés. Elzakatolt az idő, el a lázak. Régi versekben hagyományos képek, félre tolt csillékben a múlt nyár lombja, lm, ez az ősz már józan leltár, józan és keserű töprengés.
