Irodalmi Szemle, 1979
1979/1 - Tőzsér Árpád: Valete! (vers)
Hozza jelentését a felszín. Fáradt villamosokról suttog a kármin, kedvetlen házakról az ónosszürke s gyászról, önkívületről szól az ében. Ősi férfi-sors: asszony, gyerek és harc — Süllyed a költő vissza a mélybe. Négy fal közt gondozza a történelmet. Elvetette a mély metaforákat, el a törvényt. Metrum és rím tartja a vers négy sarkát. Hát hol az ember, az éggel összemosolygó, hol van a képekben a világot rendszerező ész, hol van a göncöl s hol van az oltár csillag megköltője? Metrum és rím tartja a föld négy sarkát, szintaxis kapcsolja a fát s füvet össze. Zöld jelzők és sárga igék markolnak sápadt főneveket s földrészeket egybe. Rend ez is. Véli magáról. Görcsös okker-ecetfa lóg be az ablak mély poharába. Mozdul az ág, ki-kivág a lombkoronából s összezavarja a rendet. III „Jöttem s benned meghalt a vers!“ Ládd, mennyire nem így igaz! Ahol már nincsen más vigasz, az ige csak ott vastraverz. S te magad vagy a vers, a béke — Én asztalra terítve fekszem. Háborús térkép hasam, testem — Készül a gyomrom Vyx-jegyzéke. Alea i acta ... Ide értem. Ez egyszemélyes Rubicon — S emelkedik máris a vérben egy más vers szintje: az iszony. Ritmus után kapkod a rettent szív. — Jaj, hol vagy, karcsú szonettem?! IV régi (versekben) házakról színdüledékek véli görcsös ecetfa ónosszürke önkívület sárga részeket markol egybe az utcán döbbent cafatok szin taxis s okke r inak
