Irodalmi Szemle, 1978
1978/10 - Dobos László: Hólepedő — II. (regényrészlet)
negyednap szelek, levegő ötödnap hajnal, s mindennap képzelt önmagukról beszélnek... Ebben a sötétségben elég volna a pipa tüze is... A félelem görcse oldódott a lányban, érezte, teste megnyúlik, kiterjed, kitölti a láthatatlan teret, s magányának ereje támad. Ruhájának szerteszakadt darabjait alig észlelte, az ágak ütését, a sötétet bőrével fogta fel. Érzékszervei elzsibbadtak, keze fáradtan csüngött, meztelennek érezte magát, bőrének melegével tapogatózott előre. így még nem volt, egész testével fogta a világot. Meddig lehet így menni? Egyszer mindenki megél egy ilyen csábítást. Elindul egy pontról, kilép a kastélyból, a szép felé. A mese felé. S mikor azt hiszi, az ígéret földjére lép, erdő van körötte, sötétség. Meglepetések, kegyetlenség. És akkor jó lenne ott lenni ismét, ahonnan elindultunk, a kastélyban, a folyosókon, elfoglalni előző megszokott helyünket. A tanácskozóasztal túlsó oldalán három asszony ül egymás mellett. Révbe ért sorsok. Mindhárom férje befolyásos ember, járásiak. Összejárnak, barátkoznak, új házaik vannak. A szünetekben bútorokról, függönyökről, tapétáról beszélnek. És sütnek és főznek mindennap. Meddig kell így botorkálnom? Gyere, farkas, itt vagyok, az erdő avarán, már nem futok. Gyere, marj belém. Nem adom meg magam úgysem. Megbizonyosodtam magamról, letiporhatsz, nem adom meg magam. Farkasé nem leszek. Egy füves szélén talált rá a férfi. Fáradt árnyak meredtek egymásra. A tépett ruha darabjai s a lány meztelensége összefolytak a szürkülő sötéttel. Sejtelmes volt minden, valószínűtlen. Meseszerű. A férfi sokáig nézte a lányt, nem mert mozdulni, félt, hogy elriad a csend. Megérezte, hogy most a csend az a vékony ösvényke, amelyen elindulhatnak visszafelé. Aztán görnyedve a füvet hajtogatta, virágot keresett. Odaszórta a lány elébe, az érzéketlenül nézte, egyetlen szálat fogott a kezébe csupán, azt hagyta magának. Elég volt, ha emlékezetével érinti a virág szárát, kilépett az előző időből. A valóságra eszmélt, a hegyoldalra, ahol ült, és a ködre. Néhány perccel ezelőtt még a legmagasabb ködtorony is csak a hegy derekáig ért, minden elváltozott. Az előbbi alakzatokat nem találni, a kastély fölismerhetetlen, csak gomolyagok jönnek fölfelé, alaktalan fehér állat kúszik a lábához. Elbizonytalanodott. Rátapadt a csendre, várta a hajók ködsziréniáinak ordítását, vagy akármit, ami elmozdítja a némaság merevedéséből. Elindult lefelé. Az éjszakai kaland másnapján lépett ilyen határozatlan érzésekkel az emberek közé. A földet nézte, a folyosók kockaköveit, a ruhák alját, arcát csupán a tekintetek aljáig emelte. Zavart volt, szerette volna megkérdezni valakitől: — Nem látszik rajtam semmi? ..... Az arcomon, a szememben? Pillanatokra rövidítve visszapergett az éjszaka, torkába tört a félelem, de aztán csengettek, és minden visszakerült a helyére: a kastély, a folyosók, a lépcsők, a gyermekarcok. Minden. Est-éjszakákon ismét egyedül volt a Manóval. Néma párbeszédek kezdődtek és folytatódtak: önmagáról, magányosságáról, az egyedüllét tudatáról. — Csábítsam? — kérdezte magától. — Csalogassam magamhoz ravaszul, lassan, célratörőn? Képzelgett. Hosszú egyenes úton mentek, kétoldalt jegenyék, minden végtelennek tűnt. Sétáltak vizek partján, napsütésben és esték állta előtt. Tüzet raktak melegedtek, a férfi énekelt neki, egyszerű dallamokat, amelyekről a fehér vászon és a húsvétok jutottak eszébe... Hajnalig maradtak, megvárták a madarak ébredését, úgy mentek haza. A lány a képzelt képeknek is örült, ábrándjaiban is szabadulni akart társtalansá- gától. Ha lesz egy barátom, elmondom neki a nyilvános társtalanság kínjait. Akármilyen ünnepi vagy másféle alkalom adódik, nekem kell társat vagy társaságot keresnem. Összeállni valakivel vagy valakikkel, ha nem akarok pávaként tipegni az emberek között. Előbb körbe kell nézni a jelenlevőkön, elkapni tekintetüket, és némán megkér
