Irodalmi Szemle, 1978
1978/10 - Dobos László: Hólepedő — II. (regényrészlet)
dezni, ki fogad magához? És, persze, hamar meg kell találni az ártatlan szavakat is, melyekkel áthidalod az első percek kínosságát. — Csábítsam? — tért vissza előző gondolatához. — Egy olyan zavarodott éjszaka után mi következhet? Felejtsem el? Töröljem le a táblát? Szavakkal talán képes lennék rá, de az a férfi mégis csak nyugtalanít. Terhes gondolatokkal jönnek és múlnak az esték. Botrány kavarodna, jelenetek. S mit kaphatnék cserébe? Ez a közösség hamarább megbocsátana egy cukros kalandot, mint hogy eltűrné a beidegzett viszonyok felborítását. Ebben biztos vagyok ... Ezt nem, így nem ... Szeretném ismerni az előttem levő időt, ha mindent nem is, legalább a szerelem idejét. így erősebb volnék várakozásomban, reményeimben is. A várakozók nyerése legtöbbször egyetlen pillanaton múlik. Igen. De melyik az a pillanat? A rátalálás, a szerelem pillanata, melyik az? A tantestületben van egy lány, fizikaszakos, egyetlen szerelemre megy rá az élete. Ö talán nem tud vagy nem is akar mást szeretni. Titokban reménykedik, csodát vár, de mást nem keres. Berendezkedett az egysejtű életre, dolgozik, és őrzi emberi méltóságát. — Erre én nem tennék képes, mondta magának a lány, valahányszor a fizikus szigorú, fegyelmezett arca bukkant eléje. Ahogy ereszkedet lefelé, egyre mélyebben merült a ködbe. Előbb a lába tűnt el, a dereka, majd nyakig ért a fehérség, aztán teljesen belesüllyedt. — Fehér pokol — csúszott ki a száján. Lábával vigyázva kereste a lépések helyét. Nem érezte a távolságokat, fehérség volt körülötte és alaktalan foltok. Kezével tapogatta a bokrok szélét, így haladt lépésről lépésre. — Ilyen lehet a végtelenség — beszélt magában. Néhány héttel a faluba érkezése után beállt az éneklő csoportba. Nem volt jó hangja, egyedül képtelen volt végigmondani egy dallamot. Közösen, ha ment mellette valaki, ő is a kezdett ösvényen maradt. Az éneklés megmagyarázhatatlan bódulatba ejtette: gyermekkorában ráragadt a temetési menetekre, az éneklők hangjával ment faluhosszat. Vasárnaponként mindkét templomban végighallgatta az éneklést, mese volt számára az ének, távoli szépség, amely elérhetetlen messzeségben jár az ember előtt. (Folytatjuk)
