Irodalmi Szemle, 1978
1978/10 - Dobos László: Hólepedő — II. (regényrészlet)
szavak, ebbe kopott el a látásom, ezért szeretem a zsoltárokat, kisodorják belőlem az értelmetlenséget... Felöltöztetik a testem szavakkal, aztán lehullajtom leveleim ... Érti?... Eljutok valahová, aztán rutty, zuhanok. Az idő zavar meg, valahányszor mozdul, akaratom ellen csavarodik. Én egy helyütt állok mindig, mire összerendezném a világot, már borul rám a szekér, az emberek az iskola, minden. A zsoltárok, az a nyugvóhely, ez már csak kegyelemkenyér ... És ha élni akarok mosolyognom kell, azokra is, akiket nem szeretek. Próbálja meg, mindennap mosolyogjon arra, aki magát legszívesebben a méhkaptárba dugná. Állok sokáig, aztán odalopkodom a mosolyokhoz, remélem, válaszként megnyílik előttem egy kis rés. Ezért várom az ünnepeket is, a hivatalosakat, a felettesek elégedettségét... Én már mindent ünnepelek, csinoska, amíg beszédet mondanak, nem eshet bántódásom, nem szúrhatnak meg, nem haraphatnak belém. Érti? ... Nekem az a fontos, hogy összehívják az ünnepséget, Luthert és Kálvint a templomokban dicsőítettük, azóta a pódium a divat. Én Ferenc Jóskától Sztálinig mindenkire tudok szavalatot, Kun Béla, Masaryk, Beneš, Horthy, Szálasi, ezekre is... Felejtsen el mindent... Elaludtam egy ünnepségen, felrezzentem és belevágtam a kálvinista himnuszba... Éppen Sztálin volt a nagyság. Eltévedtem. A krétától is eltiltottak, aztán megkegyelmeztek. Errefelé így van, büntetnek és megkegyelmeznek — ha életben marad. Tanuljon tőlem, csinoska, akire kell, mosolyogjon, járjon az ünnepségekre, szavaljon, táncoljon, énekeljen, egyensúlyozzon, élni csak így lehet... A félelemre tanít... Azt is elárulom magának, hogy a kastély felét én örököltem, rámhagytákhűséges- barátságomért. Hitelesírásom van róla, jogbanvagyok! Megmutatom ha nemhiszi csak a megfelelőidőt várom, hogy bizonyítsam ... Bolond grófságot akar ... Azt bizonyítaniakarom, hogy van jog, azért vagyok engedelmes is, mindentteszek- amitparancsolnak. Én is akarok valamit énisvagyok valaki, a fülébe ordítom mindenkinek ... Érti... Ne kiabáljon, nyomra vezeti az üldözőket... És most felettem az alacsony égbolt, a nemzetiségi... Elérhetemakezemmelis. Én vagyok a közteherviselő, pedagógus, tőlemmindenkiakarvalamit... Elnökök, igazgatók, tanfelügyelők, bizalmiak, költők, járásiak, miniszterek, legvégül az isten. Ezt csak Krisztus bírná, csinoska, érti? Felriassza az erdőt... Hamar megtanulta a simogatást, csinoska... Ez már nemiskola sóhivatal, hivatal, ezért akarokvisszaütni a gonoszoknak és hazugoknak. Furton-furt azt kérdeziktőlem tudom-e a felsőbbség és a többség nyelvét, becsület, tisztesség kutyasevakkant. Jelentés kell, jelentéstírnl, jójelentés rendesember, vettem egykiló indigót, lemásolom magamat, legyen belőlem több példányban, mindenütt én leszek az új keresztrefeszített, ebbebe- lelehetőrülni, érti? ... Minden ostobasággal letörnekbelőlem egy darabot, megszünikélni egy maroknyi sejtem, bennünket porlasztanak, érti? Nyomkodnak egy őrlőbe, s nem pihennek, míg nem leszünk por és hamu, csinoska. Hagyja... Csitult a lány félelme, eltaszította magától az öreget, mélyen, szaggatottan lélegzett; háborodott összevisszaság, emléknek is rossz. Inkább a pipás. Hétkezdő napokon költeményeket mond a Dunáról, mellékágairól, számtalan szigetéről, a sokféle hal természetéről. A számtanos meséli ezt, így mondják neki, pipás. Mesélő beszéde alapján jóság-ember, ha katedrára áll megkeményszik, szigorúbb, mint a szorzótábla. Gúnyolják Galileinek is. Csodálatos képességgel azonosul azzal, amit tesz. Ha víz partján gubbaszt, ő is olyan természet, mint a víz és az ég. Hozzáadja magát a földhöz, mint sötét vegyül a sötéttel, ragyogás a ragyogással. Hétvégeken és nyári szünetekben nagy csapat gyerekkel vízre száll. Belefekszenek az éjszaka csendjébe, így magyarázza a csillagrendszereket. Ma föld vagyunk, kezdi a reggelt... Holnap víz leszünk, azután fák,
