Irodalmi Szemle, 1978

1978/10 - Veres János: Találkozások (esszé)

s ismét közelebb jutottam ahhoz a költőhöz, akinek lírája oly erősen vonzott. Pali

szavai megélesztették könyvbeli fényképét, s már láttam őt képzeletem mozivásznán, amint benyit a borozóba, kiballag a Mihály-kapu alól, hírlapokat vesz elő zsebéből a kertvendéglő egy árnyas zugában.

1962-ben megint betegállományban voltam. Az orvoshoz menve megálltam a könyvesbolt kirakatánál, s a könyvek közt boldog meglepetéssel pillantottam meg Smrek ,,Struny” (Húrok) című új kötetét. Megvettem, s már az üzletben felütöttem. Künn az utcán a könyvet olvasgatva, mentem tovább, falhoz húzódva a szembejövők elől.

Aznap sokáig kellett a rendelő előtt várakozni; a fehér lócán ülve ráérősen olvashattam Smrek kötetét. A karbolszagú folyosón ápolónők járkáltak, betegek köhögtek és beszélgettek, ám mindezt alig észleltem, mert köröttem Smrek „húrjai” zengtek, fejem fölé az ő almafájának virágos ága hajolt.

Ott, a sivár folyosón elhatároztam, hogy fordítani fogom Smreket. Rögtön ki is választottam a kötetből vagy nyolc-tíz verset. Nem nógatott senki, az elhatározás belső parancsra született. S ahogyan Umberto Albini mondja: a szeretet erőt adott és bátorított, s csakis az volt a fontos, hogy másokkal is megismertessem a költőt. Kigyúlt bennem a heves vágy, hogy belemarkoljak a kincsbe s osztogatni kezdjem.

S nem sokkal utóbb eljött az a nap is, amikor első Smrek-fordításaimat postára adhattam. A Rádiónak és az Irodalmi Szemlének küldtem egy-egy szerény válogatást.

Bár volt már némi gyakorlatom a műfordításban, munkámban még az ösztönösség dominált; sejtelmem sem volt róla, hogyan fogadják majd a szerkesztők a küldeményt. A bizonytalanság érzetét az is fokozta, hogy Smreket 1945 óta tudtommal nálunk senki nem fordította. Furcsáltam is, hogy fordítóink fent Pozsonyban érintetlenül hagyják a kincseskamráját, jóllehet, a szlovák olvasók legkedveltebb lírikusa, s — ami nekünk külön is sokat jelent — Petőfi- és Ady-fordításai valóságos remekművek. (Az állami díjat is műfordításaiért kapta).

Amikor a Rádiótól megérkezett a válasz, izgatottan téptem fel a borítékot. A gépelt levélhez egy másik papírlapot is csatolt a szerkesztő. Rajta tollal rótt sorok. Nézem az ismeretlen kézvonást, nézem lent az aláírást: Ján Smrek. Nagyot dobbant a szívem.

A szerkesztő leveléből kiderült, hogy miután megkapta az átültetett verseket, telefonon találkozót beszélt meg Smrekkel. A vendéglő asztalánál azután csevegés közben eléje simította a fordításaimat, meglepetésnek szánva őket. Ily módon a leghivatottabb bírálóhoz, a versek szerzőjéhez vándoroltak „első fecskéim”. Smrek azon melegében papírra vetette nekem szóló közlendőit. ítélete minden elképzelésemet fölülmúlóan kedvező és biztató volt. így hát a Rádió irodalmi rovata Smrek jóváhagyásával tűzhette műsorra néhány fordításomat, a szerkesztő pedig örült, hogy egy füst alatt köztem és Smrek között létrehozhatta a közvetlen kapcsolatot. Levelezni kezdtünk. Megegyeztünk abban, hogy habár jól beszéljük egymás nyelvét, ki-ki a saját anyanyelvén fogja írni a leveleket, mert úgy árnyaltabban fejezhetjük ki gondolatainkat.

Sikerült megszereznem a Tátrában olvasott „Verše vybrané” (Válogatott versek) című könyvet, majd 1963 tavaszán ő maga küldte el az „Obraz sveta” (A világ képe) című kötetet, amely igen fontos könyve, mivel az 1948 és 1957 között írt verseket tartalmazza. Azoknak az éveknek a termését, amikor új verseit nemigen publikálta. A „Struny”-t is ideszámítva, tulajdonképen polcomra költözött az adddígi életmű színe- java.

Szilárd célomul tűztem ki, hogy a Smrek-versek fordítását holtomig folytatom. Az önkéntes vállalás most is érvényes. Nem „kicentizett” napi vagy heti penzumom ez (egyebet is csinálok, s más költőket is fordítok), hanem néha hosszabb ideig is szünetelő „búvópatak-munka”. A felszín alatti áramlások sohasem távolodnak el útjaim nyomvonalától.

1963-ban Pozsonyban végre sor került első személyes találkozásunkra. Az írószövetség szekcióülése utáni napon már nem volt más tennivalóm, s a füleki vonat csak fél kettő tájban indult. Reggel bementem az Irodalmi Szemle szerkesztőségébe, ott magyarázták el, merre találom meg az utcát. Segítettem egy kicsit a levonatokat javítgatni, tudván, hogy Smrek későnkelő ember.

Tizenegy óra körül nyomtam meg a csengő gombját. Világosszürke ruhában nyitott