Irodalmi Szemle, 1978

1978/10 - Veres János: Találkozások (esszé)

ajtót. Egyedül találtam a lakásban, a felesége elutazott valahová. Ügy tessékelt beljebb, mintha gyakori látogatója volnék a háznak. Csupán a testmagasságom lepte meg, mondta is mindjárt: nem hitte volna, hogy ilyen hosszúra nőttem.

A dolgozószobájában telepedtünk le. Hogy lámpalázamat eloszlassa, üveget és poharakat tett a kisasztalra. Zavaromban meg sem néztem, milyen itallal kínál. Baccardi — mutatott az üveg címkéjére, azonos című nagy versére célozva, melyet nemrég küldtem el neki lefordítva. Cinkosan néztünk egymásra, mint akik ludasok valami csínytevés- ben. Ettől oldódott fel a feszültségem, nem a szesztől. Nem kenyere a szószaporítás, állapítottam meg magamban, s igyekeztem alkalmazkodni hozzá. Társalgásunk ilyenformán lényegre tapintó tömör mondatok és beszédes tekintetek ötvözetévé alakult.

Épp olyan, gondoltam, amilyennek versei és levelei alapján elképzeltem. Bölcs, de nem fontoskodó, kiegyensúlyozott, ám csöppet sem önelégült, férfiasan kedves és következetesen őszinte. Bohémságra hajlamos, mégsem hivalkodóan bohémkodó. Arra kissé fáradt, szemében megértés és jóság. Lénye világosan sugallja, hogy tisztában van művei értékével, de azzal is, hogy a költő nem válthatja meg az emberiséget. Mélyen belelát a világ eseményeibe és a köznapi emberi dolgokba. Nyugodt a lelkiismerete, mert gondjai egész életében emberhez méltó gondok voltak és semmilyen nyomásra nem görbítette meg a gerincét. Életművét immár teljesnek s lényegében befejezettnek tekinti.

Meg is említette, hogy csak a kiadóknál akadnak bizonyos restanciái (nem az ő mulasztása miatt), többek közt József Attila-könyvét szeretné mielőbb a boltokban látni, s bár újabban Arany János foglalkoztatja, az Arany-versek fordítására már aligha tud sort keríteni, mert memoárjait akarja megírni, ami kemény és hosszadalmas munka lesz. Cigarettája parazsát nézegetve megjegyezte, hogy hatvanöt évesen már megfontoltan kell gazdálkodni az idővel és erővel.

Szemléletes vonásokkal felvázolta a műfordításról vallott nézeteit, hangsúlyozva a nyelvtudás lehetőségét, s ezen nem csupán a megfelelő szókincs birtoklását és a grammatika ismeretét értette, hanem az átadó nyelv „lelkében” való eligazodást is. Dicsérte Vozári Dezső fordításait, s kiviláglott a szavából, hogy nem mindegy neki, milyen színvonalon ültetik át magyarra a verseit. Megkérdeztem tőle, lesz-e a belátható jövőben magyar Smrek-kötet. Azt felelte, ebben a dologban nem ő az illetékes, s eszében sincs beleszólni a kiadók ezirányú terveibe.

Miközben az Italt ízlelgettük, a modern költészetre és a neoavantgardista költőkre terelődött a szó. Elismerte az irányzat létjogát, de nyomban hozzátette, hogy ő sohasem tért le a pályája kezdetén vágott ösvényről, noha régebben is tanúja volt különféle áramlatoknak. (Ezt életműve ékesen igazolja.) Megbeszéltük az én fordítói munkám néhány kérdését, majd megköszönte „Üzenet” című versemet, melyet róla írtam, még akkor, amikor le kellett mondanom egy közvetve előkészített találkozásunkról.

Féja Géza azt írja egyik Fábry-tanulmányában: Stószon járva úgy érezte, jó lenne hajlékot emelni s tartósan letelepedni az Ember Fia tőszomszédságában. Ilyesfélét éreztem én Is Ján Smrek dolgozószobájában. Az óramutató azonban figyelmeztetett: még ennem kell valamit a vonat indulásáig, mert messzire utazom.

Smrek azt mondta, együtt mehetünk, hiszen szalmaözvegy lévén, ő is a közeli vendéglőbe jár ebédelni.

Az étteremben elém igazította az étlapot: enyém az elsőbbség, a vendége vagyok. Knédlit kértem a pincértől. A Mester (ahol felismerik, így szólítják) rápillantott az étlapra, s futó mosolyt vetve felém, magyar gulyást rendelt magának...

Sok Smrek-fordításom jelent meg azóta hazai és magyarországi lapokban, jutott belőlük a „Modern szlovák líra klncsesháza” című kazetta-antológiába is; az 1976-ban Budapesten kiadott „Ján Smrek — Válogatott versek” című könyv fülszövegében ezt írták a nevem mellé: „Smrek szlovákiai fordítója”. (Szalatnai Rezső látott neki a könyv szerkesztésének, de kidőlt a sorból, mielőtt befejezhette volna a munkáját.) Ha ráesik tekintetem a gyomai Kner-nyomdában készült, ízléses köntösű kötetre, a hajdanvolt kopott iskolapad jut eszembe, egy pozsonyi szoba és a lomnicl-csúcs; a csúcsról pedig Smrek költészetének fényes bércvidéke, ahová minél több magyar olvasót szeretnék elkalauzolni fordításaimmal. Örülnék, ha mindenki így értelmezné a fülszöveg idézett szavait.

1967-ben, mint hivatásos népművelő, kieszközöltem Rimaszombatban, hogy meghívhassam Gömörbe többnapos vendégnek Smreket és feleségét. Kézenfekvő volt, hogy