Irodalmi Szemle, 1978

1978/10 - Veres János: Találkozások (esszé)

gyógyszerként hatott levertségemre, zilált lelkületemre. Otthon, kopott díványomon heverve, meg az ablak párkányán ülve — ahonnan esténként a holdfényes kertet néztem —, újra hinni tudtam a lét értelmében. A költő igazát éreztem —■ reménykedésre biztatott, pedig nem is magyarul szólt hozzám.

Másodízben az új-tátrafüredi szanatóriumban találkoztunk. Az ötvenes évek közepe táján, a gyógyintézet zárt világában, betegtársam asztalán akadt meg a szemem válogatott verseinek 1954-ben kiadott kötetén. Hirtelen föléledt bennem a diákköri élmény s kölcsönkértem a könyvet. Hetekig a Smrek-versek bűvkörében éltem.

A könyv lapjain elém tárult az életmű 1945-ig terjedő vonulata, s az utószó jóvoltából a költő életrajzi adataival is megismerkedhettem. Megtudtam, hogy árvaházban nevelkedett, 14 éves korában boltosinasnak szegődött, s az első világháború alatt katonaként elvetődött a Közel-Kelet számos országába. Nyomon követhettem szerkesztői és kiadói tevékenységét, elidőzhettem költői pályájának főbb állomásain. Nem győztem csodálni alkotásmódjának könnyedségét, ami méltatóit is sokszor ámulatba ejti. A két háború között a fél Európát beutazta, sőt Marokkóban is megfordult. Életének mozzanatait a versek is megjelenítették. Az utószó záró bekezdése műfordítói munkásságáról adott tájékoztatást. Elképzelhető, mily jóleső felindulással vettem tudomásul, hogy Villon és Puskin mellett Petőfit, Adyt, József Attilát is fordítja.

Az 1942-től 1945-ig írt versekből kitűnt, mekkora indulatokat fakasztott a világégés és az embertelenség az életöröm költőjében. Meggyőződhettem Smrek sokoldalúságáról, ráocsúdtam palettájának sötétebb tónusaira, s a városi témák iránti fogékonyságára. Alakja élesen bontakozott ki a régi emlékek foszlányaiból.

Be kell vallanom, önvád kínzott, mint a felelőtlen szeretőt, aki évekig elhanyagolta távoli kedvesét, s csak az újabb, véletlen találkozás döbbenti rá, mit szalasztott el a saját kárára. Persze, az én életemben máskor is előfordultak rendhagyó furcsaságok.

Legendás optimizmusát árasztó verseit olvastam el legtöbbször. Tudatalatti „kis énem” súgta, mi segíthet ki sorsom útvesztőiből. így vált a szanatóriumban Ján Smrek költészete ismét a szomjas lélek üdítőjévé.

A kötetben a költő fényképe is benne volt; nézegettem papírra nyomtatott arcát. „Fehérek közt egy európai”, — írta a kép alá egy láthatatlan kéz József Attila szavait. S odalopakodtak Tóth Árpád sorai is:

„Oh, jertek, jertek e tudatszigetre, vad tengerek bús száműzöttjei!

Itt balzsam vár a sebbel vert szivekre, a jó varázsló kebelére hí..

Jó lenne „élőben” is látni, tűnődtem, csak gyengécskén remélve, hogy talántán majd teljesülhet a vágyam.

Húsz évvel ezelőtt, amikor már a rimaszombati kórházban dolgoztam, feletteseim megkértek, szerkesszek egy szlovák nyelvű műsort az egészségügyi dolgozók év végi összejövetelére. Szikora Pali barátomat hívtam segítségül, aki főiskolás volt akkor, filmdramaturgiát tanult, s a szépirodalomban is otthonosan mozgott. (Később itthagyott bennünket, agyvérzés vitte el). A műsor első részébe besoroltuk Smrek „Baccardi” című versét, s Pali a szavalásra is vállalkozott.

A jelenlevők néma csendben hallgatták Smrek strófáit, az én hátamon pedig végigfutott ama forróság, amit a nagy művek s a szuggesztív tolmácsolás együttes hatása szokott előidézni. A Smrek-vers megbabonázta a közönséget, mi ketten pedig úgy vél^ tűk, már ezért is érdemes volt megrendezni a műsoros estet.

Pali barátom, noha Prágában tanult, pozsonyi művészberkekben is forgolódott, Smreket is ismerte, de őt csak látásból. Elmondta, melyik borozóba jár este, kik a legjobb barátai, hol szokott nappal üldögélni, sörözni. S vizuális felfogásmódja révén (filmes volt] a mozgását, taglejtéseit is érzékletesen le tudta írni. Fagattam Smrekről,