Irodalmi Szemle, 1978
1978/10 - Veres János: Találkozások (esszé)
Veres János TALÁLKOZÁSOK Ján Smrek 80 éves Diák voltam még, amikor először találkoztam vele. A véletlennek köszönhettem, mint annyi mást életein folyamán. Nem tudom már, melyik esztendőben történt, csak az Dizonyos, hogy betegségem kezdete, vagyis 1949 előtt. A rimaszombati szlovák gimnáziumba jártam (magyar középiskolák nem léteztek], volt osztálytársaim és barátaim többségét messzire elfújta az idők szele, s a világrengés rémségei és a háborút követő események még frissen éltek mindenkiben. Igaz, új társaimmal nem adódtak kellemetlen ügyeim, s a lányok sem a nyelvi kisiklásokat tekintették értékmércének, mégis vaskos füllentés lenne, ha azt állítanám, hogy madarat lehetett volna fogatni velem. Mi, akik Itthon maradtunk a régi gárdából, ádázul birkóztunk a tananyaggal, s arra kényszerültünk, hogy fortélyos cselekkel csökkentsük a terhet. Minden szalmaszálba belekapaszkodtunk. Az iskola egyik üres helyiségében diákkönyvtár létesült, ám az osztálybelieknek nem fűlt a foguk az olvasáshoz, az irodalmat oktató tanárnő mind kétségbeesettebben áhította, hogy legalább néhányan beiratkozzanak a könyvtárba. Gondoltam, előnyömre válhat (ritkábban feleltet majd), ha csatlakozom ahhoz a kisded csoporthoz, amelyet végül össze tudott verbuválni. Az én jelentkezésemnek örült talán a legjobban, mivel dolgozataimból már előzőleg valamilyen írói vénát hüvelyezett ki. Egyre gyakrabban kopogtattam rá a könyvtári órák alatt, s nemsokára a buzgó olvasók között tarthatott számon. A délelőtti szünetekben is szívesen kinyitotta a kedvemért a könyvtárszobát. Nem él már; sohasem tudta meg, mennyi kikölcsönzött könyvet vittem vissza elolvasatlanul. (Volt elég olvasnivaló az Iskolán kívül, ezen a téren „önellátóvá” tettek a körülmények). Leginkább a verseskötetek polca felé húzott az ösztönöm, s a versekbe odahaza bele is szaglásztam rendszerint. Egy napon, a könyvtárból a tanterembe visszatérve, leültem a padomba, s szórakozottan lapozgattam a magammal hozott könyveket. Az egyik verskötet címlapján ez a név szerepelt: Ján Smrek. Az ablakon ferdén besütött a nap, borszínű fényben fürdetve a fejemet és a nyitott könyvet. A találomra kiválasztott első vers azonnal megragadott. Merőben más volt, mint a korábban kezembe került szlovák versek bármelyike. Lapoztam elöre-hátra, mohón habzsoltam a strófákat. Felfedeztem magamnak egy költőt, s — ma már tudom — rám Illett volna az, amit sok évvel később, a műfordításról írva, Mario de Michell fogalmazott meg helyettem Is: „Egy költő felfedezése a legteljesebb intellektuális örömök közé tartozik”. Nem emlékszem, melyik Smrek-kötet volt, nem is lényeges. Már folyt a következő tanóra, de én tovább olvastam Smrek verseit, a pad alá eresztve a kötetet. S azt a könyvet nem adtam be egyhamar a tanárnőnek. Mi okozta, hogy „első látásra” lenyűgözött? A versek szépségén túl talán az a megérzés, hogy e strófák írója nemcsak poétának kiváló, hanem emberként is talpig becsületes. Miképpen alakulhat ki ilyfajta észlelet olyan valakiről, akiről nem tudjuk, hány éves, mit írt a megismert verseken kívül, hol él és mivel tölti napjait? Fejtsék meg az irodalomtörténészek és az esztéták! Kétségtelen, hogy Ján Smrekkel a legjobbkor hozott össze a sors szeszélye. A verseiből sugárzó életigenlés, létöröm, természetszeretet és nőimádat erősítő, serkentő
