Irodalmi Szemle, 1978

1978/10 - Tóth László: „... az a nap, amelyet munkával töltök el, nem öregít” (születésnapi beszélgetés Egri Viktorral)

— Mészáros Lászlónak van egy okos tanulmánya, amelyben a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar drámairodalom műfaji és szerkezeti korszerűtlenségére mutat rá. Mivel magyarázható, hogy drámairodalmunk még napjainkban is irodalmunk egyik satnya, rosszul fejlett ága?

— Mészáros László a szóban forgó írásában fején találta a szöget. Dávid Terézt és jómagamat a fiataloknak kellene követniük. Batta György és Kmeczkó Mihály kísérletei ilyen értelemben bíztató kezdetet jelentenek. Ez azonban természetesen nem elég. Tudvalevő, hogy a dráma nehéz műfaj, a drámaírást iskolásmód megtanulni nem lehet — adottság kell hozá, s ez az adottság, úgy vélem, hiányzik a mi íróinkból.

Hogy miért nehéz drámát írni, s miért vannak oly kevesen, akik rászánják magukat? Regényben az író belső monológokkal, magyarázatokkal élhet, elemezhet, elejthet egy- egy alakot, majd újra beleszőheti mondanivalójába, a mellékfigurák tucatjait vonultathatja fel. A dráma sűrítést követel — időben, cselekményben, gondolatban egyaránt. A párbeszédekben az író csak az „utolsó szavakat” írhatja le, amelyeknek mindent ki kell fejezniük — cselekvést, gondolatot, eszmei tartalmat. Ha egy regénynek valamelyik fejezete gyengébbre sikerül, az írónak még mindig lehetősége van arra, hogy a következő fejezetekben jóvátegye ezt a hibáját. A drámában ilyen lehetőség nincs. Talán közhely, amit itt mondok, de ez a probléma lényege.

— Az Ön színházeszményét Csehov és Brecht nevével lehetne jelezni. Egyik szlovák méltatója, Zoltán Rámpák szerint az előbbit szereti, az utóbbit módfölött tiszteli.

— Valóban nagyra becsülöm Brechtet, mert sok újat és újként hatót hozott a dráma- irodalomba. És szeretem is őt, ahol — szinte elméletét megtagadva — engedi, hogy a gondolati drámában is szerephez jusson az érzelem, mint például a szerintem legjobb színpadi művében, a Kaukázusi krétakörben, nevezetesen a csupa lélek, csupa szív Gruse alakjában.

Csehovot valóságos tüneménynek tartom. Annak ellenére, hogy sokat tanulhatunk az antik tragédiaíróktól, s nem keveset Shakespeare-től, Moliére-től, Schillertől, Ibsentől, Shaw-tól, Gorkijtól és a többiektől is, a legtöbbet mégis Csehovtól: a lélek rezdüléseinek, az emberi bensőben lejátszódó néma tragédiáknak az érzékeltetését, az elma- gányosodó emberek nagy szavaktól és minden pátosztól mentes vívódását.

— Milyen legyen — milyennek kellene lennie a korszerű drámának, a korszerű színháznak?

— A korszerű színháznak tükröznie kell a mát — minden ellentmondásával és kegyetlenségével együtt. Létjogosultsága van tehát a „kegyetlen” színháznak és az abszurdnak is, amennyiben életünk fonákságait úgy méri fel, hogy felismerhetővé váljon általa mindaz, ami megtapossa, eltorzítja a humánumot. De legyen a színházban romantika is, nem a tegnapi értelemben vett romantika, hanem forradalmian mai, amely a hőseinek ad hangot, s keresi és kérlelhetetlenül kimondja az igazságot.

— Viktor bátyám irodalmi munkásságát, életművét több állami kitüntetéssel és művészeti díjjal jutalmazták, nem egy könyve több kiadást is megért, színdarabjait sikerrel játszották itthon és Magyarországon, számos műve megjelent szlovákul, csehül, sőt egy regénye oroszul is. Elégedett-e önmagával?

— Elégedettnek lenni annyit jelent, mint befejezettnek tekinteni az életművet. S bár decemberben már nyolcvanéves leszek, még mindig gyakran veszem kezembe a tollat vagy ülök az írógép mellé. Igaz, a gépelés már fáraszt, de nem tudok diktálni — töprengve, nemegyszer kínlódva keresem a szót, azt a kifejezést, amelyet a legjobbnak, a legteljesebbnek érzek. Fizikailag fárasztó munka ez, de szellemileg felüdít. Többször elmondtam már, de hadd ismételjem meg most is, hogy az a nap, amelyet munkával töltök el, nem öregít. Természetesen pihennie is kell az embernek, de a tétlen pihenésnél semmi sincs fölöslegesebb és hiábavalóbb.

— Miért ír az író? Megváltoztathat-e valamit is az írásaival?

— Nem hiszem, hogy valamit is meg tudna változtam. De gondolatokat ébreszthet az olvasóban, a nézőben, a jóra és a jobbra serkentheti őt, s ez szerintem éppen elegendő.

Az interjút készítette: Tóth László