Irodalmi Szemle, 1978

1978/10 - Tóth László: „... az a nap, amelyet munkával töltök el, nem öregít” (születésnapi beszélgetés Egri Viktorral)

legfontosabb történelmi küldetése. S közben hol józan tárgyilagossággal vizsgáljuk és értelmezzük a kérdést, hol önmagunknak tettszelegve, hol erőnket és lehetőségeinket alábecsülve.

— A hídszerep vállalása fontos volt a múltban, fontos a jelenben és az marad a jövőben is. Ma azonban már tovább kell mennünk az eddig oly gyakori és a kérdést valójában leegyszerűsítő értelmezéseknél. A ml hídszerepünk ugyanis nemcsak a közvetítő szerepe a cseh, szlovák és magyarországi kultúrák cseréjében. A híd a mi esetünkben egyúttal azt a műhelyt is jelzi, amelyben olyan önálló és eredeti művek teremtődnek, amelyek minden vonatkozásukban — poltikai, gazdasági, társadalmi és kulturális téren — egyaránt tükrözik a csehszlovákiai magyarság sajátos helyzetét, s ugyanekkor a szocialista és haladó világ irodalmi-művészeti áramlataira is reagálnak. Már évtizedekkel ezelőtt is hangoztattam, hogy eszmei vonatkozásokban soha nem süllyedtünk az egyetemes magyar irodalom átlagos színvonala alá, sőt olykor példát is mutattunk. Legfontosabb feladatunk, hogy magunk felé indulva, önmagunkat keresve kimozduljunk a világba is, hogy szociális, társadalmi és kulturális valóságunkat, sajátosságainkat felmérve eljussunk a haladó világ minden tája felé.

— A csehszlovákiai magyar drámaírás sokáig Viktor bátyám doménuma, Turczel Lajos találó megfogalmazásával élve, „kényszermonopóliuma” volt. Hogyan került kapcsolatba a drámával, színházzal?

— Első drámámat, a Boldogok szigetét írói pályám kezdetén, a húszas évek elején írtam és elküldtem a három színházat igazgató Beöthy László pályázatára. Később, kerülő úton — Szomor nevű tanáromtól, aki Beöthy Ipoly menti birtokán volt vadászaton és a vonatban találkoztunk — megtudtam, hogy a közel száz beérkezett pályamű közül a Boldogok szigete lett az első. Épületes história, hogy a pályadíj végül mégsem került kiosztásra, hiába jártam Beöthynél kétszer is, a darabom nem kapott színpadot. Állítólag azért, mert Molnár Ferenc, a magyar színpad korlátlan hatalmú fejedelme nem engedte a Vörös malom százas sikerszériájának megszakítását. A kezdet tehát ijesztő volt, s egy jelentéktelen kísérlet után, amelynek kézirata azóta elkallódott, csak 1936-ban láttam neki A Gedeon-ház írásának. Faragó Ödön akarta bemutatni, de tárgyalásunk nem vezetett eredményre, mivel keveselltem az egy heti próbaidőt, hiába biztatott azzal, hogy az itteni bemutató után az ő ajánlásával Pesten is színre kerülhetne.

Az igazi kezdetet így a Közös út ősbemutatója jelenti, amely 1951. november 10-én volt a Szlovák Nemzeti Színházban Tibor Rakovský fordításában és rendezésében. Több más színházhoz hasonlóan 1952-ben a Magyar Néphadsereg Színháza Is bemutatta és közel száz előadásban játszotta ezt a darabot Sulyok Máriával, Kohut Magdával és Pándy Lajossal a főszerepekben. A Virágzik a hárs a budapesti Déryné Színházban kapott színpadot.

Az Ének a romok felett című verses tragédiámat csak hosszú viták után tűzte műsorára a Magyar Területi Színház. A néhány évvel ezelőtt elhunyt Fellegi István, a színház akkori igazgatója vállalta a rendezését, miután a Szlovák írószövetségben tartott hosszú vitán meggyőzték őt arról, hogy a tragédia nem mond ellent a marxizmus alapeszméinek. A feladattal azonban mégsem tudott megbirkózni, s a színház gyakori vendégrendezőjét, Lendvay Ferencet kellett meghívni, hogy a szavaló, mereven ágáló színészeket rávezesse: a költői szavak mögött egy tragédia rejtezik, amelyet a szép szavak burkából ki kell bontani.

A hatvanas-hetvenes években a regény került érdeklődésem középontjába, s több kötetnyi könyvismertetést is írtam. Mindössze egyetlen színművel készültem el ezekben az esztendőkben: a Párbajt a Kortárs közölte. A Nemzeti Színház akkori igazgatója túl „rázósnak” találta a témát, s emiatt nem vállalta a bemutatását, de azzal biztatott, hogy alkalmasabb időben ismét tárgyalhatunk majd a bemutatásáról, erre azonban azóta sem került sor.

Ami Turczel Lajos megállapítását ilelti, az általa emlegetett „monopólium” korántsem volt ínyemre. Sajnos, sem a színháznak, sem nekem nem sikerült prózaíróinkat és költőinket színműírásra serkenteni. Drámaírói pályám egyébként — a sikerek ellenére is

— meglehetősen rögös volt, tele hitegetésekkel, be nem tartott ígéretekkel. Csalódásaim kiteregetésére most nem vállalkozom — regényt lehetne írni belőlük.