Irodalmi Szemle, 1978

1978/10 - Tóth László: „... az a nap, amelyet munkával töltök el, nem öregít” (születésnapi beszélgetés Egri Viktorral)

Ha néhány regényem (Égő föld, Agnus Dei, Festett világ, Angyalbőrben — a még meg nem jelentekről nem beszélek), ha az Emberközelben és a Keserű égbolt néhány novellája, s ha színjátékaim közül az Ének a romok felett, a Párba) és A Gedeon-ház megmarad — ez éppen elég lesz ahhoz, hogy az olvasók és színházi nézők emlékezetében tovább éljen a nevem.

— Egy alkalommal ön úgy nyilatkozott, hogy ritkán értették meg egymást a kritikával: Miben kereshetők e meg nem értés gyökerei, okai?

— Az idézett nyilatkozatomnak nem tulajdonítok különösebb jelentőséget. Minden olyan jószándékú, okos kritikát, alapos elemzést elfogadok, amilyen például Turczel Lajosé volt az Égő földről. Nem célom itt hosszú felsorolásba bocsátkozni, noha nem egy rólam szóló kritikai elemzés megérdemelné, hogy megnevezzem. Ogy gondolom, pályatársaim és kritikusaim javarésze eléggé átfogóan, felkészülten, alapos tárgyi ismeretek birtokában mondta el velem kapcsolatos észrevételeit. Általában egyet is értettem velük — olyankor is, ha egyben-másban elmarasztaltak, csak az bántott, ha személyemben sértettek meg. Mert az ilyen kritikák sem kerültek el. A rosszlndula- túak, az érthetetlenül ellenségeskedők. Egyébként mindig azt tartottam — Nagy Lajostól megtanulva még a pályám kezdetén —, hogy az író ne szálljon perbe a bírálóival, ne bocsátkozzék fölösleges vitákba, ne védelmezze körömszakadtáig a művét. Az idő amúgy is eldönti majd, hogy kinek volt igaza: az írónak-e vagy a kritikusának-e?

Irodalomkritikánk egyébként olyan, amilyen általában az irodalmunk — a szépprózánk, költészetünk, drámaírásunk. Újabban Tőzsér Árpád kritikai írásait érzem magvasaknak, okosaknak — olyanoknak, amelyek segítik pályáján a megbírált alkotókat. De Zalabai Zsigmond, Koncsol László, Mészáros László, Fonod Zoltán és Varga Imre kritikai munkáit is becsülöm; írásaik nincsenek híján útmutatásnak, okos tanácsnak, s különösen azt értékelem bennük, hogy irodalmunkban meglátják és megláttatják azokat a vonásokat is, amelyek a más nyelvű — elsősorban a szlovák és cseh irodalmakban is fellelhetők és a rokonit jelzik. A kérdés bővebb, kimerítőbb elemzést érdemelne, ám ezt elvégezni nem érzem hivatottnak magam; e munka elsősorban olyan jó ítéletű, elfogulatlan kritikusra vár, aki az összehasonlítás problémakörével is foglalkozik.

— Kinek ír a kritikus — az írónak vagy az olvasónak, netán mindkettőnek egyaránt?

— Mindkettőnek. Az olvasót tájékoztatja, gondolatébresztőén hat rá. Az írót népszerűsíti, sőt segítheti is, amennyiben a kritika megértő, jószándékú. Itt azonban nem hallgathatom el, hogy akadnak olyan kezdő kritikusaink is, akik a beérkezett író „levágásával” akarják magukra vonni a figyelmet.

— Ön számos alkalommal nyúlt — novellában, regényben, drámában egyaránt — történelmi témához, ami igencsak ritkaságszámba megy a mi irodalmunkban. Regényeinket és novelláinkat inkább — és csaknem teljes egészében — a féltörténeti jelleg, az emlékidéző vallomás jellemzi...

— A történelmi téma sosem jelentett számomra elfordulást a mától, menekülést napjaink égető problémáitól. Keveset búvárkodtam, nem merültem el a memoárokban, történelmi dokumentumokban, az Égő föld esetében is jóformán csak Paulus Diaconus História Langobardorum című munkájának néhány oldalnyi fejezetére támaszkodtam, a többit a képzelet, az álmodozás szülte. Munka közben arra ügyeltem leginkább, hogy az elképzelés közel járjon a valósághoz, a középkor kezdetén lejátszódó történetnek legyen hitele, máig érő tanulsága, hogy ne csak érdekfeszítő olvasmányt írjak, hanem mához szóló üzenetet is fogalmazzak vele.

Az emlékező vallomások nem csupán a mi irodalmunkban kerültek előtérbe — más irodalmakban is gyakori az emlékezés, a múltba merülés választása. A mi középnemzedékünk gyerekfejjel élte át a háborút, és amikor tollat fogott, mindenekelőtt azt írta meg, illetve azt kellett kiírnia magából, amit zsenge ifjúságában átélt, tapasztalt, maga körül látott. A háborút követő évekből azt mondta el, azt mondhatta csak, ami sorsát determinálta: a lakosságcserét, a deportálásokat, a határok tiltott átlépését, hogy magyar iskolákban tanulhasson ...

— Hídnak lenni, közvetíteni népek, kultúrák, irodalmak között — gyakran és előszeretettel hangoztatjuk, hogy ez a csehszlovákiai magyar nemzetiségi irodalom egyik