Irodalmi Szemle, 1978

1978/10 - Tóth László: „... az a nap, amelyet munkával töltök el, nem öregít” (születésnapi beszélgetés Egri Viktorral)

róni ma már nem lenne tisztességes dolog, mint ahogy nem lenne szerencsés Fábryt, a kritikust elmarasztalni azért, mert annak idején bírálta Móriczot, Kosztolányit, de ugyanekkor nagy elismerései irt Gergely Sándor valóban sematikus regényéről. Az általam is nagyra becsült Ossietzkyhez mérhető Fábry Zoltánt soha nem tartottam biztos itéletű kritikusnak, de nagyon értékeltem, hogy ezeket a kritikusi tévedéseit, amelyek szerintem stószi elszigeteltségéből eredtek, nem röstellte beismerni, helyreigazítani. Stósz, Fábry törhetetlen antifasizmusának érdeméből, az európai lelkiismeret őrhelyévé vált.

— írói pályáján gyakran előfordult, hogy megjelent írásait többször is átdolgozta^ csiszolta, az adott kor uralkodó eszmeiségéhez, stílusjegyeihez igazítva őket. Egyik irodalmárunk például vette a fáradságot és kimutatta, hogy a három változatban is megjelent Békesség című novellának első és harmadik formációja között több mint ötszáz kisebb-nagyobb eltérés található. Mi indokolja ezt a korábbi témákhoz, írásokhoz való gyakori visszatérést? Mikor tekinthető késznek, véglegesnek egy-egy írásmű?

— Minden író szuverén joga, hogy bármelyik megírt és közlésre került művét jobbító szándékkal átdolgozza, kiegészítse, korszerűvé tegye, eszmeiségét erősítse. Nem fölösleges pepecselés ez, nem holmi rúzsozás, hanem nyilvánvaló szándéka annak, hogy az írói mondanivaló hatékonyabb formát öltsön.

Miként egy színdarab is csak a legritkább esetekben nyeri el végleges formáját a megírással: századunk legnagyobb drámaírói is sűrűn éltek módosításokkal darabjaik ősbemutatóit megelőzően, a próbák alatt — a feleslegesnek érzett szövegrészeket kihúzták, vagy éppen betoldásokkal, hozzáírással tették világosabbá a cselekményt. Ibsen nagyságát például nem kisebbíti, hogy az otthonát elhagyni kívánó Nórát a színház kívánságára meghagyta „babaotthonában”. Ma viszont már természetesen értelmetlen lenne ezt a drámaremeket ezzel a boldogító happy enddel megrendezni. De talán túlságosan is elkalandoztam a kérdéstől annak érzékeltetése kedvéért, hogy egy mű, legyen az regény vagy dráma, csak a legritkább esetben tekinthető véglegesnek, nem javíthatónak.

— Csanda Sándort idézem: „... Egri erényei és hibái a felszabadulás óta Irt műveiben közös gyökerűek: éppen az aktualitás, az új problémákról bámulatosan rövid idő alatt megszülető könyvek láttán vetődik fel a kérdés, eléggé elmélyülten, művészi erővel tudja-e ábrázolni ezeket a problémákat?” Majd: „Értékes műveit azonban gyakran kevésbé érett, vázlatos alkotások követik, s a művészi alkotás nehézségeit néha a rutin segítségével kerüli meg.” Valóban, Viktor bátyám számos műve elé és sokféle vonatkozásban odaírhatjuk megjelölésként: úttörő munka, a csehszlovákiai magyar irodalomban első. Osztom azonban a véleményemet a rutin olykori felülkerekedéséről, az esetenkénti túlzott sietségéről, a művészi hitelesség olykori hiányáról szólókkal, egyebek közt Koncsol Lászlóéval is: „Egri műve (...) ott múló, ahol (...) a pillanat múlé- kony bizonyosságát szolgálta az öröklét lehetősége helyett.” Egyetért-e az ilyen vélekedésekkel? Eddigi életművéből mit tart mulandónak, s mit maradandónak?

— Nem szállók perbe Csanda kritikájával, mindenkinek joga van az írói alkotást a maga nézőszögéből megítélni. Joga volt tehát Csandának is kijelenteni, hogy értékesebb műveimet „kevésbé érett, vázlatos alkotások követték, s a művészi alkotás nehézségeit néha a rutin segítségével” kerültem meg. Sőt el is fogadnám ezt a kritikát, ha az ilyen általános megállapításokon túlmenően rámutatna azokra a helyekre, ahol felszínes maradtam. Hasznomra vált volna a kritikája, ha — mint a nagy esszéírók és kritikusok teszik — elemzéseiben mélyebbre hatol, kitapintja a bajok gyökerét, konkrét példákat fölsorakoztatva rámutat azokra a negatívumokra, amelyek egyértelműen a túlzott sietséggel magyarázhatók. Nem mentségemül mondom, de a rohanó idő, az egymásra torlódó események úgyszólván ránk kényszerítették a gyors munkát. Ezek a hibák azonban minden nemzetiségi irodalomban fellelhetők. Jómagam boldogan újra írnám néhány munkámat, ha azt az életkorom megengedné. Mulandónak elsősorban azokat a munkáimat tartom, amelyeknek megírását a napi poltikai szükséglet sürgette. Ilyenek például a Sovánka című kötetem párbeszédei, amelyeket feltétlenül mellőznék egy esetleges életmű-sorozat megjelentetésénél. S velük együtt még néhányat. Ezeket az írásokat ugyan nem tagadom meg, de a kritikával egyetértve, nem tartom őket maradandóknak.