Irodalmi Szemle, 1978
1978/10 - Tóth László: „... az a nap, amelyet munkával töltök el, nem öregít” (születésnapi beszélgetés Egri Viktorral)
meg vele a gondolatait. Az első világháború idején hét katonafiának a sorsa örökös aggódással töltötte el anyám szívét. Az én felmentésem ügyében még a bécsi Burgba is elmerészkedett, hogy Zita császárnőnek elpanaszolja a keserveit. Az irodalom sze- retetét, a haladó szellemű kultúra értékeinek megbecsülését apámtól, a szorgalmamat, kitartásomat pedig anyámtól örököltem. — A szigorú és következetes életvitel, a nem kis munkabírás, a példás időbeosztás a „titka” minden bizonnyal Viktor bátyám hosszú életének, s annak, hogy még nyolcvanadik születésnapjára készülve is ír, dolgozik. — A szigorú és következetes életvitelt a mindennapok eseményei — kivált a fasiszta uralom idején — rövidebb-hosszabb Időre mindig megakasztották. A véletlenek hosz- szú sorának köszönhetem, hogy átvészeltem a vészterhes időket is. Nyugalmasabb időkben, ha csak tehettem, estéimet az írásnak szenteltem. Szabó Béla, házunk gyakori vendége meg is jegyezte, hogy hivatalnoki pontossággal dolgozom. E maliciózus megjegyzéshez hozzá kell fűznöm, hogy egy regényt például nem lehet gyakori megszakításokkal írni. Móricz Zsigmond a példaképem, akiről tudom, hogy pihenést nem ismerve, szinte a szíve szakadtáig dolgozott. — Ritka eset, hogy egy nemzetiségi néptöredék életének fontos történelmi-társadal- mi csomópontjai egyúttal egy íróember életének legszemélyesebb élményei, emlékei, f ordulópontjai is legyenek. S Viktor bátyám életében hiánytalanul sorjáznak ezek a sorsmeghatározó csomópontok: gyermek- és ifjúkorát még a Monarchiában élte meg, kint volt az első világháború harcterein, harcolt a Magyar Tanácsköztársaság katonájaként, felnőtté és íróvá a polgári Csehszlovákiában, kisebbségi sorsban érett, végigszenvedte a második világháborút, megélte az ezt követő évek jogfosztottságát, tevékenyen részt vállalhatott nemzetiségi kultúránk és irodalmunk újbóli megszervezésében, cselekvő részese és tanúja az 1948 februárja utáni életünk legfontosabb mozzanatainak (a falu szocializálása, a hagyományos paraszti létforma fokozatos elhalása, az 1965-ös árvíz, az 1968/1969-es válságos évek stb.). Milyen élettapasztalatokat adott, milyen tanulságokat jelent ebből a szempontból ez a nyolcvan esztendő? — A kérdést megelőző felsorolásban tulajdonképpen minden fontos mozzanatra rámutattál. Az itt élő magyarság történelmi, gazdasági, politikai és kulturális problémái egyúttal az elkötelezett író életét, eszmevilágát is meghatározzák. A kisebbségi sorsot — ma nemzetiségi sorsnak mondjuk — élő írónak elsődleges feladata, hogy népe- nemzetisége gondjairól, örömeiről és sérelmeiről is beszéljen. Az alkotó ereje teljében oly tragikus hirtelenséggel nemrégiben elhunyt Nagy László József Attila című versében rettegve írja, hogy a rádioaktív iszony sarkától torkáig forró hamubundát forraszt rá, s így könyörög a halálba menekült költőhöz: „Segíts, hogy az emberárulók szutykát / erővel győzze a szív, / szép szóval a száj!” Igen. A szívnek és szájnak bírnia, győznie kell elviselni gondjainkat, az élet terheit. Az írónak nem az irányítás a feladata — ez a politikusok dolga —, hanem az, hogy életével, munkájával, gondolatainak közlésével példát adjon. Szólnia kell a közöny, a restség, a nemtörődömség ellen. — Több kritikusa is megírta már, s az imént is szóltunk róla, hogy lényegében az első világháború tette önt íróvá, s életének ezt a szakaszát számos írásából is rekonstruálhatjuk. Kevesebbet tudunk viszont arról, hogyan élte túl a második világháborút? — Az első világháború idején hat fivéremmel együtt viseltem az angyalbőrt, a második elpusztította őket családostul, csak Dani fivérem hitvese és két lánya maradt életben. Kritikusaim helyesen mutattak rá, hogy a világháború érlelt meg és tett íróvá. Keserű tapasztalataimról, tragikus élményeimről szólnom kellett. Szólnom kellett arról is, hogy a tizenhetes év halottai, Lehotay papa, Anda Feri, a bosnyák Nyikita és a többiek felejthetetlenül bennem élnek, ösztönöznek, hogy az ő nevükben írjak, s tiltakozzak mindennemű vérontás ellen. Antifasizmusomat az ő haláluk keltette életre bennem. A második világháború — bár egyetlen napját sem töltöttem harctereken — még súlyosabb terheket rakott rám, mert családom volt és azt is féltenem, óvnom kellett. A Tűrj üllő című regényemben sok az önéletrajzi vonatkozás. Áttételesen arról próbáltam képet adni benne, hogyan vészeltem át a sötétségnek ezeket a halálos szorítású, kísértetiesen zord éveit. De erről az időszakról szól A hallgatás évei című legújabb munkám is. Bizonyára akad olyan olvasóm, aki leteszi majd ezt a könyvet, mondván:
