Irodalmi Szemle, 1978

1978/10 - Tóth László: „... az a nap, amelyet munkával töltök el, nem öregít” (születésnapi beszélgetés Egri Viktorral)

„...az a nap, amelyet munkával töltök el, nem öregít"

Születésnapi beszélgetés Egri Viktorral

— Van-e olyan kérdés, amit még nem tettek fel Viktor bátyámnak? Mi az, amit még semmilyen formában nem mondott el magáról, illetve nem mondtak el Önről?

— Hosszú, több mint öt évtizedes írói pályám folyamán számos interjút készítettek velem. Többnyire nem raktam el őket, nincs róluk másolatom, feljegyzésem, de néhány kivétellel valamennyi megjelent, s az utóbbi húsz esztendőben magnetofon is rögzítette a pályatársakkal, kritikusokkal folytatott beszélgetéseimet. Remélni merem, hogy ezekben a beszélgetésekben nem bocsátkoztam — az elkerülhetetlennél többször — ismétlésekbe, noha beszélgető partnereim és kritikusaim gyakran tettek föl olyan kérdéseket, amelyeket korábban már megválaszoltam. így visszapillanatva, nehéz arra felelnem, mi kerülte el a figyelmüket.

— Van-e olyan kérdés, amelyre egy ilyen beszélgetésben nem, vagy nem szívesen válaszolna?

— Nem hiszem, hogy lenne olyan kérdés, amelyre ne válaszolnék szívesen. (A tapintatlan, gáncsoskodó kérdéseket persze eleve zárjuk ki!) Tabunak számító kérdések mindeddig nem akadtak az életemben, amihez hozzá kell fűznöm, hogy élő kortársaimról szólva személyes jellegű megjegyzésekkel ritkán élek. Számomra mindig a mű a fontos, nem pedig az író könnyen megtámadható és könnyen megsebezhető személye.

— Patinás múltú, irodalmi érdeklődésű ősöket sem nélkülöző polgári családból származik; milyen neveltetést kapott a szülői házban?

— Sosem titkoltam, hogy polgári családból származom. Megírtam azt is, hogy irodalmi érdeklődésű ősök gondolatait, eszményeit kaptam családi örökségül. Nagyapám testvére Kossuth német nyelvű lapjának, az Oppositionnak volt a főszerkesztője, ak’ a szabadságharc leverése után Lipcsébe, majd Amerikába emigrált, és ott — a családom emlékezete szerint — Kossuth orvosa és barátja volt.

De azt is el kell mondanom, hogy tizennégy éves koromban, tehát nagyon fiatalon elkerültem hazulról, s így nem is annyira a szülői ház nevelt, mint inkább a háború, az isonzoi front és Verdun. A háború meggyűlöltette velem az oktalan öldöklést. A Fábry által meghirdetett vox humana ekkor vert gyökeret bennem és nőtt később a szocializmust felérző, a kisebbségi írósorsot tudatosan vállaló, elkötelezett magatartássá. Hasonlóképpen volt kortársaim jelentős részével, Győry Dezsővel, Vozári Dezsővel, de Darkó Istvánnal és Tamás Mihállyal is.

— Milyen emberek voltak a szülei, hogyan emlékszik vissza rájuk?

— Édesapám sok nyelvet beszélő, ám az élet dolgaiban nehezen eligazodó ember volt. Könyvekbe temetkező magányos lélek a fullasztő levegőjű kisvárosban, Nagyszombatban. Rajongott a költészetért, maga is szívesen írogatott, regénnyel és eposz- szal próbálkozott, a horogkereszt uralma idején pedig publicisztikai írásokban fejezte ki tiltakozását, amelyek egy pozsonyi német napilapban, az hiszem a Pressburger Zeitungban jelentek meg. Vagyonát — malátagyára volt — még a századforduló éveiben elvesztette és ügynökösködéssel, képviseletekkel szerezte meg a maga és családja számára a kenyeret. Sokoldalú irodalmi műveltségét ismerve kijelenthetem, hogy akár egy egyetemi katedrán is megállta volna a helyét.

Anyám sokkal reálisabban gondolkodó, fájdalmait magába temető, türelmes ember volt. Nem lehetett könnyű élete apám mellett, aki a maga útját járva nemigen osztotta