Irodalmi Szemle, 1978

1978/9 - FÓRUM - Zalabai Zsigmond: „Követelem a holnapot” (Az Ady-líra és környéke) II.

Csallóközével, részint az árvízélményt ugyancsak szimbolikussá növesztő Dobos-regény, az Egy szál Ingben indító fe ezetével rokonítható. A szövegformálá- módia — a z.->upu- rított, töredékes, nyelvtani szabályokat figyelmen kívül hagyó nyelvnek a stílussá avatása — viszont egy jugoszláviai magyar költő, Domonkos István Kormányeltörésben című poémájának formai megoldásaival állítható párhuzamba. A Cselényi-szövegnek két szintje van: az alapszintre a közvetlen téma (az árvízkatasztrófa) épül rá; a második szintre, melyet az eleven széttrancsírozott, vonagló szóhalmaz képvisel, a nyelvromlással kapcsolatos, az anyanyelvet féltő gondolatok rendszere települ rá.

A „fölékesített szomorúság” legsűrűbb szavú képviselője Gál Sándor; költészetének legjobb vonulata immár egy évtized óta szinte egy véget nem érő monológra emlékeztet, melynek forrása az 1966-os Napéjegyenlőség című kötetében közölt vers, A kút- nál: „Járok ide a kúthoz vizet merek / körül a csend homokja pereg / iramlanak a percek s a távoli ég / az őszi tájak pompáját meri / mint én a vizet a csendet a jajt / két kannámba s mire hazaérek / a földig rogyok mert nehéz / ilyen Íjét teli kanna már / itt Európa legközepén...” A kútnál az „itt és most" verse; ezzel kezdődik a Gál-líra földrajzi-társadalmi meghatározottsága és a történelmet faggató költemények sorsa. Költészetét par excellence szlovákiai magyar lírának tarthatjuk; a megnevezés ez esetben nem pusztán hovatartozást jelöl, hanem mélyebb kötődést: sajátos •világszemléletet, etikai indulatot, közösségi kérdések fölvetését, faggatását, az időnek ■és történelemenek, egyre sokrétűbb, árnyaltabb és tágabb kifejezését a kollektív mitudatnak. Az 1969-es Szabad vonulás leghangsúlyosabb versei / Az ahonnan elindultam, Felékesített szomorúság, Szürke kísérlet, Egy vers halálára, Szólni se kell) óta Gál Sándorban elmélyült az önvizsgálat igénye, s kérdéseire a választ az időnek az a szüntelen vallatása adja, amely az egyéni lét s a történelem szociográfiai és nemzetiségtörténeti eseményeit igyekszik minél pontosabban megérteni és kifejezni. Az ■átélt múlt, a jelen és az óhajtott jövő tágas időtartományában a költővel együtt mi is elindulhatunk „a hangtalanság őserdején át / lépésenként / gyalog / magunk után IRézkarc a Miklós-börtön jalánj mondhatunk Siratóéneket egy védtelen táj fölött, belenézhetünk a folyókba, tükreibe szülőföldünknek, hogy megláthassuk benne arcunkat, mondhatunk Könyörgést az Űj Atlantisz víziója, jövőképe ellenében, írhatunk keserű jelentést az időiieK, számba vehetjük Veszteségeinket, s a „nyíl sötétre még nagyobb sötét” jóslat ellen invokálhatjuk a holnapi reményt, hogy „eljön az / aki a harmadik nap hajnalán / megáll majd győztesen / csupasz mellkasán a napot melengetve.” Tőzsér Árpád tömör metaforizmusában a sorsvállalás gesztusa a versnek mély struktúrájában van jelen; újabb verseiben Cselényi is inkább a megjelenítésre törek- .szik, ezzel szemben Gál Sándor szeret jelen lenni a költeményeiben: érzelmeit szabadjára engedve vívódik, perlekedik, fohászkodik, ostoroz és buzdít: közösségmegtartásra, nyelvmegtartásra. A Szabad vonulás és a Kőlapok legtöbb versében a tárgyak tükrözték — „pszichikai tárggyá” lényegülve — a szubjektum érzésvilágát, az elégi- kus-tragikus életérzést; újabb költeményei azonban — kivéve talán az ál-leíró versüket, melyek továbbra is a tárgyak mögöttes jelentését aktualizálják — egyre inkább a közvetlen állásfoglalás, az egyenes beszéd, a publicisztikus szenvedély irányába fejlődnek. Ady című kis négysorosa is azt tanúsítja, hogy Gál Sándor tudatosan vállalta föl a „magyar jakobinus” eszmei örökségét, a „krónikamondó” megint időszerűvé tett szerepét.

Dénes György, akinek költészetét hosszú ideig valamiféle metafizikus elvontság jellemezte (ellenpólusaként annak a közvetlen közéletiségnek, amely a költőt az ötvenes években a sematizmus kátyújába juttatta, majd olyannyira elbizonytalanította, hogy évekig tartó útkeresésre késztette), s akinek lírájára a szubjektív elégizmus nyomta rá bélyegét, az utóbbi években ugyancsak bővítette témakörét, s az élet-halál és a múló ifjúság által kiváltott elégiák után visszatért a közösségi indulatokat megszólaltató versek világához. Világa a leginkább talán a Gál Sándoréval rokonítható: mindketten „éjszakai” hangulatokkal, sötét színekkel dolgoznak; képeikben azonos vonás a dezantropomorfizálás, egy-egy emberi jelenségnek az emberi tulajdonsággal való felruházása, amely a képeket negatív érzelmi tartalommal tölti fel. Képi látásmódjuk olyannyira rokon alkatról tanúskodik, hogy egy-egy sorukat könnyűszerrel —- szinte stiláris törés nélkül — átvihetnék egymás némely versébe (Gál: „ujjam hegyéből akáctüskék nőnek”; Dénes: „Két sötét szemgolyódban / gyökeret vert a fű”