Irodalmi Szemle, 1978
1978/9 - FÓRUM - Zalabai Zsigmond: „Követelem a holnapot” (Az Ady-líra és környéke) II.
stb., stb.) Mind a ketten látomásos képrendszert hoztak létre; vonzódnak a jelenések iránt; fél-tragikus életérzésük az apokaliptikus, felfokozott elégiákat, jeremiádékat kedveli. A Szemben a mindenséggel című kötetében Dénes György a legtöbbször még beérte azzal, hogy a szülőföld — Gömör — természeti-tárgyi reáliáit foglalja versbe. Ezek jelentették számára a szülőföld valóságát. Ez a „tájlíra”, noha a korábbi Dénes-versek erős befelő fordultságát némileg csökkentette, a közösségi-közéleti költészet szempontjából nem bizonyult eléggé nagy területfoglalásnak. A tématár igazi bővülésérje akkor került valójában sor, amikor a költő — mint azt az Irodalmi Szemle 1978/2. számában megjelent interjújában mondja — rájött arra, hogy „A szlovákiai magyar verset nem szabad csak tájköltészetként értelmezni. Jómagam is inkább a szlovákiai magyarság jelenlegi lélekállapotát, sorsproblémáit, szellemi és történelmi fejlődését és helyzetét, várható jövőjét, fennmaradásának lehetőségeit igyekszem rögzíteni.” Ez az ars poetica vezette Dénes Györgyöt ahhoz, hogy megírja a Külön úton verseimmel jellemezhető élményanyagot; hogy versbe foglalja „a modern Bábel falai alatt” gyürkő- zők életének dilemmáit: „velem menekülnek a tajtékos időben / a szabadulás legkisebb jele nélkül”. A Maréknyi földben kifejezett dilemma különben megint csak a Gál- versekkel való rokonságot bizonyítja, a Fölékesített szomorúság gondolataival vethető össze: „Mert nekem már a menekülés se / megváltást, se feloldást nem adhat. / És itt maradnom se lehet. A kék ég / közömbös tükre alatt életem, mint / tüzek füstje, eloszlik jeltelenül.” A természet helyett Dénes a „benső táj”-at igyekszik fölfedezni, azt, amely „felsüt a sötétben”, s „mi melenget, ha tested néha fázik”, s amely „bár szegényes, de sohasem talmi.” (Tiéd a domb, az erdők lila árnya). Szülőtájának talajába „riadt borókák” kapaszkodnak (Már szennyesedik); „sírdogálásukat” hallgatva a költő szimbolikus leíró versben teszi föl a szívet szorító kérdést: „Fenyéren boróka, / mit adhat még a hűség? / Gyökérdac, törpesors, / mifajta bánat fűt még? I ... I Fenyéren boróka, / te Isten mostohája, / mért marsz a földbe, mért / szívod csecsét — hiába?!” (Fenyéren boróka). Győry Dezsőnek, az Ady-eszmeiség szlovenszkói éltetőjének halálhírére verset ír, azon tűnődve, „ami ő volt s lehetett volna még, / ha nem tapodják gúny sarába / a sarjadó ember-szerelmet / s nem űzi földönfutóvá / szülőanyja a gyermekét.” Az ellenképet, a testvéri együttélés példáját felmutatva, az Adyért rajongó, Adyt tolmácsoló költőbaráthoz írott költeményében rajzolja meg (E. B. Lukáč). Az Egyenlőség című szonett „a Mindegy csarnokába” vezeti az olvasót; a földi hívságokkal szemben — melyek közé Dénes a nemzeti türelmetlenséget is odasorolja — a halál képét idézi, az abszolút nyugalom képeivel követelve a földi nyugalmat: Korcs nép fia vagy kitenyésztett fajta fekszik egymáson mlilióstul — egyiknek kék, másiknak zöld az ajka. Gyűlik halomba porhüvely, szemét, vak koponyák hevernek rútul, s egyik sem őrzi nemzeti mezét. Hogy mennyire az életes élet lehetőségeit követeli ez a halál-témájú költemény is, azt a legmeggyőzőbben a Ki mellbe bökött, az volt a legény című Dénes-vers bizonyítja, melyben a költő úgy érzi: „Csipkés pólyába kisded magyarok / felém kapkodnak: a jövőbe láss!” Érettük perel hát a költő, „... érettük, kik fölcseperedve lassan, / megindulnak és jönnek szakadatlan” (Nem énmiattam); a felelősség mondatja vele — vesd össze Ady Templom szimbólumával! —: „magad templomát pusztítod, / ha megtűröd a rosszat; / vágod magad erét.” (Vágod magad erét), ez az etikai késztet' arra, hogy „a bátrabb jövendőt” sejtesse (Oktassatok csak), hogy viszontszerelmet követeljen a hazától (Kiáltanám: hazám, hazám), hogy „hadba szálljon” azok nyelvéért és kultúrájáért, azok hitéért, azok holnapjáért, akik .. gazdagon is proletárok /----------/ Fényért remegő szegények, / jómódú szsegénylegények, / akiknek van p énzük, házuk, / de még nincs elég viráguk, / nincs elég nap a szemükben, / világol- ni, égni szebben” (Akikért én hadba szállók).
