Irodalmi Szemle, 1978

1978/9 - FÓRUM - Zalabai Zsigmond: „Követelem a holnapot” (Az Ady-líra és környéke) II.

ményét fogalmazza meg, a második síkja pedig közösséglelkületi tapasztalatokat sűrít magában, a tér- és időbeli meghatározottságot példázza. Ugyanezt teszi Tőzsér Árpád nagy számvetés-verse, a Fejezetek egy kisebbségtörténelemből is. A „Hogy is kezdődött?” kérdéssel induló költeményben a táj tükör: „az ablak mögé / akasztott történelem” tükre; benne az egymástól elszakadok arcvonása „valószerűtlen, akár egy vázlat: I ... I puszta vonalak, pontok / egy ismeretlen táj térképén.” S ebből a tükörből elődereng egy fiatal arc is: a vakációra igyekvő suhancé, akit „a határon / egy buzgó katona majdnem lelőtt”, s aki zavartan tűnődik azon, hogy elfogatása előtt neki „még senki sem mondta, hogy »maga«.” A vers epikus elemeket is bőven tartalmazó tételei után a költő — aki különben azonos a piruló kamaszhőssel — történelmi tapasztalattá, sorshelyzetet meghatározó erővé sűríti ezt a látszólag lényegtelen „maga” kifejezést, fölismerve egy népcsoport önmagára, önerejére utaltságának az állapotát: „Ebben a maguk-ban nőtt fel / egy gyermek, s kapott egy néptöredék / létet és — nevet." Ilyen előzmények után írta meg a Jób-mítoszt aktualizáló költeményét a Szülőföldtől szülőföldig Tőzsér Árpádja, szintetizálva azokat a gondolatokat, melyek a Katonákban, a Megtérésben, a Fejezetek.. .-ben, az Európé monológja, az Éjszaka című verseiben külön-külön már fel-felbukkantak. A költemény Ivan Meštrovič Jób-szobrának leírásával Indul. Jób „arca megrepedezve / égre tátott szájában horpadt sötétség / ... / Koponya liftaknában / emelkedik süllyed benne az iszony.” A szerkezet második síkja Jób monológját szólaltatja meg; akárcsak Gál Sándor a Könyörgésben vagy Zs. Nagy Lajos a maga fohászaiban, Tőzsér Árpád Jóbja is az Orral perlekedik, szájából „slvít I ... I a puszta panasz”: „...vagyok / Testből kihúzott / végső suhintás / Hull rám a kék mázsa égből / nagy cseppekben az ecet.” A harmadik síkban a vers alanya veszi át a szót, önmagára vonatkoztatva a leíró részben és a monológban kifejtett gondolatokat. A vers alanya egyúttal földrajzi térbe helyezi a létélményt, kilenc sornyi szlovák nyelvű Rúfus-szöveget montázsolva be a versbe, amely a zárósorokban a történelmi genezis képén túlmenően („Vieš, odkíal ideš. Vieš, ako sa voláš.” — Tudod, honnan jössz. Tudod, hogy hívnak.”) kiélezett formában veti föl azt a disz- szonanciaélményt, amely a háttérbe szorultságot kifejezve az „álmodás a valóság...” sorban sűrűi össze, summázva a Jób-mítosz expresszív metaforáiból áradó léttapasztalatot.

Cselényi László költészetében ugyanaz a folyamat játszódott le, mint a Tőzsérében, „Tejes rügyek közt kinyílt hittel” indult „világot hódítani” (Próbaszüret), valóságként látva az „annyi vihart megért komáromi föld” álmát, hogy „annyi bú, baj, szenvedés és annyi vész után, / a háborúk, tizenkilenc és negyvennégy után / lesz még gyümölcs a fán s mosoly az emberek szemén” (Históriás ének). Az 1965-ös Rapszódia a bodrogközi szélről című versében azonban már észreveszi „két nagy ellenfél: múltjövő” küzdelmét, fölfigyel a szülőföld „százados harmóniá”-jának szétrobbanására is, amely „indítja sorsok százait / ezreit százszor ezreit / világgá Kassa Osztrava / határvidék cseh morva föld / mintha egy világ omlana / rohan e földön fut kering / hová nem jutott még e nép / hol nincs belőle merre nem / osztódik a Bodrog-vidék...” Hosszú, egy évtizedes hallgatás és kísérletezés után a hetvenes évek derekán Cselényi László egy radikálisan megváltozott poétikával rukkolt elő; témaköre azonban változatlanul tükrözi a közösségi dolgokra érzékeny magatartást. Tőzsérhez hasonlóan ő is fogékony a Rúfus-líra iránt, amely körül költészetünkben valóságos kultusz támadt. Törvényszerűen persze, hiszen a szlovák nemzet történelmi „kapaszkodását” elemi erővel kifejező rúfusi költészetből lírikusaink rokon1 hangot, a mi tájainkon is időszerű eszmeiséget hallanak ki. Tőzsér Árpád a Szülőföldtől szülőföldig-ben, Cselényi László pedig A pitypang mítosza című versében aktualizálja Rúfust. Az előbbi a szövegmontázst alkalmazza, az utóbbi egy rúfusi „alapszöveg” felbontásának és variálásának módszerét. A Tőzsér- és Cselényi-vers azonban a formai különbözőség ellenére is egyazon valóságot tükröz, egyazon vágyat fejez ki: az előbbi úgy akarja érinteni a szülőföldet, mint „a gyermekek elalvás előtt... anyjuk testét”; az utóbbi arról álmodik, hogy szélcsendes napokat érjen, s aprócska pitypangmagként gyökeret verhessen talaján az édes hazának. Ily módon A pitypang mítosza a Jelen és történelem című Cselényi-vers ellendarabja. Ezt az utóbb említett nagy szövegkompozíciót az 1965-ös csallóközi árvíz Ihlette. A konkrét helyi vonatkozásokban gazdag, riportszöveg- töredékeket tartalmazó költemény tematikai szempontból részint Tőzsér Árpád Fut