Irodalmi Szemle, 1978

1978/9 - FÓRUM - Zalabai Zsigmond: „Követelem a holnapot” (Az Ady-líra és környéke) II.

de egy irányba mozduljunk föl

e medence-mélyből arcunkat minden népek arcával egy magasságba emelni

(Gál Sándor: Könyörgés)

Gál Könyörgésének adys jellegét egyébként az is fölerősiti, hogy „istenes” vers. A költő az Ady-lírából ismert hangokat szólaltat meg: perlekedik a „beszélni tanulók” holnapjáért, aggódik a „dadogók”-ért, ostorozza a „tétova nyelvüket”; „hitetlenül’' is az Urat szólítva „mert a mi szivünk már nem / fordulhat más utak / más mezők felé mert más utak és / más mezők nincsenek is már mielőttünk.” Gáltól olyannyira különböző alkatú Zs. Nagy Lajos valami groteszk vinnyogó kurjantással — „iá ué” —, mégis megváltást remél: „szerezz nekem a tengerből kegyelmet / hisz halakra is ráterjed figyelmed” (Bordal). Hasonló hangnem csendül ki a Csehszlovákiai magyar költő fohásza az Űrhoz című költeményéből is. A vers kérésre hangolt sorai után („Uram I ... I szabadíts meg bennünket a fülcsengéstől, / a fülcimparángatástól és nyelvátültetéstől”), a panasz hangjai után („...tüskés a mi sorsunk, mint a kaktusz,/ és kemény is, mint a kosok szarva”) Zs. Nagy, önmaga clownkodásához híven csavarint egyet a költemény logikáján, azt kérve, ami ellen valójában protestál: „Továbbra / szívesen fogadnánk Tőled / néhány hatalmas harsonát, / szamárállkapcsot, / kénköves esőt, miegymást. / Légy jó szívvel hozzánk, Uram, / kerítünk néked égő csipkebokrot, / amelyből tündöklő kegyelmed / minket is verhet / most és örökkön- örökké / Ámen.”

Gál könyörgése és Zs. Nagy két fohásza, ha egymástól még oly eltérő hangnemben is, az Űr személyében tulajdonképpen a Jövőt szólítják, ugyanazt félvén, mint egykoron Ady Az Idő rostájában című költeményében: „Kezében óriás rostával / All az Idő és rostál egyre, / Világokat szed és rostál ki / Vidáman és nem keseregve I ... I Az Űr, az Idő áll örökké, / De elmúlnak a renyhe népek I ... I Kedvét nem töltvén az Időnek.” Gál és Zs. Nagy látomásos képeiből, összhangban a költészet sajátos logikájával, amely szerint pesszimista versek márpedig nincsenek, erő árad, egy tiszta jövőképet óhajtó akarat sugárzik, intés, hogy a „Mi dolgunk a világban?” kérdésre a Sütő András-i etika szellemében adjuk meg a választ: „Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk.”

Hogy megmaradjunk; itt és most, ezen a „csöppnyi csillagon / Ezen a megnyílt földön”, amely — mint ezt Varga Imre érzi, nem csak önmaga nevében persze — „anyaföld s mégis mostoha Idegen / Szépszavú költőt Nérót s Júdást egyként megterem.” A Szilágyi Domonkost, e kiváló költőt elsirató elégia, közösségi értelemben is valódi siratóverssé tágul; a leginkább annak köszönhetően, hogy átveszi a korán és tragikus módon elhunyt Szilágyi Jób című versének mítoszi alapanyagát, a keserves próDatételeknek alávetett ember sorsát, küszködését, fájdalmait megelevenítő bibliai történetet kollektív érvényű példázattá aktualizálja.

A hetvenes évek szlovákiai magyar lírájának első Jób-mítosza Tőzsér Árpád nevéhez fűződik. A népeket „körtáncba” invitáló, a „Jussom a szóra, / igazra, szépre, / gye- hennaoltó / hűs emberségre” programját megfogalmazó költő hangja az 1958-as Férfikor után a hatvanas években válik gyökösebbé, érdesebbé. A Fut Csallóköz című költeményében, noha a záró versszakban megint csak pozitív utópiát fogalmaz, az árvízkatasztrófa képeit a történelmi tapasztalatokkal szembesítve, már eljut a kérdező, a számonkérő magatartáshoz is: „S vaj, mi most, s mi volt e nép bűne, / hogy e föld békén sose tűrte? / Jött rá tatár és földrengések, / vegyítő eszme, kétes érdek.” A fájdalmas dilemmákat a Megtérés című versében summáza, rámutatva szülőföldélményének ellentmondásos vonásaira: „Ez a táj itt a múltam, / egyszerre valóság s emlék. / Bicskapenge: belőle nyíltam, / s benne maradtam sebként.” S ezt a tájfogalmat a költő a Katonák című költeményében konkrét földrajzi térbe helyezi: előbb az „určím vás k dennímu hlášení k veliteli pluku” (Jelentkezzen az ezredparancsnoknál kihallgatásra!), majd a „provedu” (parancs!) cseh nyelvű mondatot és szót építi be a szövegbe. A Katonák — híven az újabb Tőzsérlíra általánosító szándékához — többrétű jelentést sugároz; alapszinten „a provedu életterébe” „berajzolt” katona él