Irodalmi Szemle, 1978

1978/9 - NAPLÓ - Varga Erzsébet: Tolsztoj hagyatéka

következetes és becsületes akarna lenni, nem szabadna földbirtokosnak lennie, ezt azonban nem akarja beismerni. A Feltámadásban aztán még tovább lép Tolsztoj: Nyehljudovot már valóságos gonosztévőnek tartja.

Az Anna Karenina után törés áll be Tolsztoj nézeteiben: erről — „arisztokrata- ábrázolásain” kívül — mindenekelőtt a Gyónás című írása tanúskodik; Tolsztoj gróf elhatározza, hogy véglegesen szakít osztályával. Ugyanakkor egy dogma nélküli, új, „igaz kereszténységért” is harcol: ennek az lett a következménye, hogy a Szent Szinódus 1901-ben kiátkozta őt a pravoszláv egyházból. Nézetei miatt később is sokszor bírálták, avatott kritikusai azonban mindig is tudták, hogy ezt a „hatalmas fát” — az orosz irodalom sűrű erdejének leghatalmasabb fáját — nem lehet kiszakítani a maga talajából, azaz a saját korából, tehát nem lehet tőle számon kérni olyan eszméket, amelyeket még egyáltalán nem ismerhetett. Tolsztoj nem volt — nem lehetett — marxista író, azt hirdette, hogy ne szálljunk szembe a gonosszal, az 1905-ös orosz forradalom idején azonban igenis szembeszállt a cárral, a világi hatalommal, a forradalom vérbe fojtása ellen pedig majd a Nem hallgathatok című röpiratával tiltakozik. A pravoszláv egyház dogmái és babonái ellen vívott magányos harcát — a maga korában, amikor a pravoszláv egyház a világi állam, a cári önkény eszköze és kiszolgálója volt — ugyancsak pozitívan kell értékelnünk. Tolsztoj egyház ellenes lázadása — az „igaz kereszténység” nevében — lényegében nem más, mint lázadás a népbutítás ellen. Tolsztoj azért tagadja, azért forgatja ki a vallási dogmákat, hogy helyükre a „büszke észt”, az emberi értelmet állítsa. Hiszen az egyház — mindenféle egyház, nemcsak a pravoszláv — azt kívánja a hívőtől, hogy a templom küszöbén mondjon le az önálló gondolkodásról, értelmét hódoltassa meg a feltétlen hit előtt. Az ész kapitulációjának a legjobb, legadekvátabb kifejezője manapság is a Tertullianus által megfogalmazott híres latin mondás: Credo, quia absurdum est (Hiszek, mert ez olyan abszurd). Ez ellen a fanatikus, abszurd, elvakult hit ellen lázadt a „vallásalapító” Tolsztoj — a „büszke ész” nevében. Aki tud, hát vessen rá követ!... (Hogy családjának tagjai és általában korának emberei mit gondoltak Tolsztoj „reformátor- ságáról”, azt abból is kikövetkeztethetjük, hogy Turgenyev — nem sokkal halála előtt — felszólította Tolsztojt, hogy térjen vissza oda, ahová azelőtt tartozott és ahonnan elment.)

A „maga korában” — mondtuk az imént, s ezzel Tolsztoj egyes nézeteit végképp a múltba soroltuk. Tolsztoj „tanításának” lényege azonban ma is időszerű: ma is aktuális nézetei közé tartozik például az elit-elmélet és a sznobizmus — mint antihumánus jelenség — elítélése és elutasítása, az a nézet, hogy a művészi tevékenység a néppel szembeni nemes kötelesség teljesítése, az a meggyőződés, miszerint a munkásság és a parasztság életstílusa, munkája és lelkülete jelentős és nagyon alkalmas tárgya a művészetnek, s

— egyebek között — az a követelmény, hogy a kulturális értékekben minden egyes ember örömét lelhesse.

Lev Nylkolajevics Tolsztojnak, az orosz- és a világirodalom egyik legkimagaslóbb alakjának nincsen síremléke, még csak egyszerű, közönséges fejfája sincsen. Az író ugyanis úgy rendelkezett, hogy ne állítsanak neki semmiféle síremléket. Talán már életében tudta, vagy legalábbis sejtette, hogy azok közé a kevesek közé tartozik, akiknek — emlékezetük megőrzéséhez — nincs szükségük emlékműre. Az ő emlékműve az, amit ránk hagyott örökül: az, ami ma ugyanolyan élő, mint a múltban volt, s ami a jövőben is ugyanolyan élő lesz, mint ma — mindaddig, amíg csak olvasók élnek majd a földön.

Varga Erzsébet