Irodalmi Szemle, 1978

1978/9 - NAPLÓ - Bodnár Gyula: Rögtönzött sorok húsz évünkről

Rögtönzött sorok húsz évünkről

Megvan nekem az Irodalmi Szemle legelső száma, és valamennyi száma 1965-ig. És hogy megvan, apámnak köszönhetem, aki 1961-ben halt meg, az emberek azt mondták, vesezsugorodásban, az orvosok nem mondtak semmit azonkívül, hogy megkérdezték anyámat, hol akarja, hogy meghaljon a férje, a kórházban vagy otthon. Negyvenegy éves volt. Én tizenhárom. A Szemle négy. És nem érdekelt. Sok szám összegyűlt már a ruhásszekrény aljában, ahol, könyvespolc híján, néhány „optimista” regényoszlop is dülöngélt az ötvenes évek produktumából. Né- ha-néha, amikor nagyon éreztem, hogy folytatnom kell apámat, belelapoztam egyikbe-másikba, hátha találok valamit a Beatles-együttesről, sportról, halászatról, külpolitikáról, bélyeggyűjtésről, Elvis Presleyről, repülőgépekről, műholdakról, lányokról meg ilyesmikről. Csak lányokról találtam jót, egyszer, valamilyen víz partján meztelenkedtek. Amire viszont minden számban büszke voltam, szinte megemelt, a főszerkesztő. Hogyne, hiszen szülőháza Samo Chalupkáról elnevezett illatos és nyaktörő utcánkat határolta. Dobos nénihez tojásokért küld anyám, Dobos bácsi föllépked udvarunkra, Józsi bácsit hívja, nézné meg a méheket, föl le- het-e már tenni a mézűrt, rövidesen virágzik az akác.

Anyámnak köszönhetem, akinek a testéről Tégen lepergett a nyár és szén hangját se hallani már dalokban, hogy apám halála után még négy évig járatta az Irodalmi Szemlét. Pedig nagy szükségünk lett volna arra a pár koronára. 1965-ben már középiskolás voltam, egy év múlva érettségiztem, a három év alatt senki nem mondta, hogy olvassam az Irodalmi Szemlét. Vagy ha ennyit mondott is, mást, többet nem. Egyetlen olyan magyar órára sem emlékszem, amelynek csak egynegyedét a Szemlével töltöttük volna. Pedig. De hagyjuk, az élet, ugye.

Meg a korszerű irodalomoktatás, nemzetiségi irodalmunk oktatása a nemzetiségi iskolában. Mintha élveznénk, hogy kihagynak bennünket a tan- és más tervekből. Segédfűtő lettem. Fekete kezek, fehér tüzek, és fönn, a kórházépület hátsó szárnyának emeletén két ablak, nővérarcokkal az éjszakában. Verset kell írnom, éreztem. És valami a ruhásszekrény aljához küldött. Azután két évig sofőrök, vagonok, csokoládék, alkoholok meg mindenféle élelmiszerek között éltem. És várva vártam a Szemle legújabb számát. Nem járattam, vásároltam, még mindig nehezen éltünk, az öt korona mégiscsak kevesebb, mint az ötven egyszerre. És kaptam, noha mindössze három járt az újságos bódéba. Amikor megkérdeztem a nénitől, hogy miért csak három, azt felelte, még ezt sem tudja eladni. Azóta érdekel, mi érdekli az embereket. Egyszer nem kaptam, a néni közölte, hogy Tolvaj Bertalan vette meg mind a hármat. Másnap nekem, egykori tanítványának, akit barátjává fogadott, ajándékozta az egyiket. Gyakran beszélgettünk a Szemléről. Mennyi terve volt! És mennyi ereje a biztatásra. Be- küldtem néhány versemet az Irodalmi Szemle szerkesztőségébe. Voltam bátor. Jó lenne idézni Tőzsér Árpád egészoldalas válaszából, de a levél ötszáz kilométerre van tőlem, otthon, a Bodrogközben, egy nyikorgó szekrény alsó polcán, elnyűhe- tetlen margarinos dobozban, befulladt szerelmeslevelek között. Egyik versemmel kapcsolatban — erre emlékszem — azt írta: tautológia. Akkor vettem meg az idegen szavak szótárát. Azóta tudom, hogy sok ember is maga a megtestesült tautológia. Nyitrán viszont röviden és keményen megmondták pedagógusjelölt társaim, hogy nem értik az Irodalmi Szemlében újabban megjelenő verseket. Le- marháztuk egymást. Mert a műveltségünkkel mindig baj volt. Persze, a versekkel is. Már a jó versekkel. Amikor Tőzsér el