Irodalmi Szemle, 1978

1978/9 - NAPLÓ - Varga Erzsébet: Tolsztoj hagyatéka

tai férfiak, a franciák, az oroszok, az egyszerű katonák és a generálisok, az arisztokraták és a parasztok; s minden alakját a lehető leghitelesebben ábrázolta. Tolsztoj világa emberektől hemzsegő világ, s ezek az emberek kivétel nélkül élő, hús-vér emberek. „Papírfigurát” hiába is keresnénk köztük.

Tolsztoj prózájának legjellemzőbb vonása a szavak, az álmok vagy az elképzelések mögé való betekintés, a bennük rejlő értelmek keresése. Tolsztoj „mikro- pszichologizmusa” tulajdonképpen nem más, mint a mindennapi élet analízise, a konvenciók porrá zúzása, a felszín alá hatolás. Az író már az ötvenes években megkezdi híres polémiáját az officiális kétszínűséggel. Jasznaja Poljanában saját iskolát alapít, ahol a tanulók nem kapnak házi feladatokat, az iskolát mindenki saját jószántából (tehát nem kötelezően) látogatja, a gyerekek pedig addig tanulnak, amíg ez szórakoztatja, illetve érdekli őket. Tolsztoj pedagógiai folyóiratot is indít Jasznaja Poljana címmel [1862). Nyilvánosan elveti az officiális oktatási és nevelési rendszert, a pedagógiában uralkodó konvenciók hamisságát, és hangsúlyozza a tanuló aktivitásának és egyéniségének a jelentőségét. Ogy véli, hogy a tanító csak taníthat, ámde nem nevelhet, mert nevelni annyit jelentene, mint a tanító romlott, úri nézeteit rákényszeríteni a parasztgyerekekre. Ezeket a gyerekeket Tolsztoj szerint csak a saját romlatlan környezetük nevelheti. Az egyetemi oktatást és a pedagógusképzést ugyancsak élesen bírálja.

1863-ban dolgozni kezd egyik legnagyobb regényén, a Háború és békén [a Russzkoj Vesztnyikben jelent meg először 1864—1866-ban), amelyben benne foglaltatik az élet teljessége. Nincsen eleje és nincsen vége sem: olyan, akár maga a hatalmas, végtelen élet. A regény cselekménye pz 1805—1815-ös években játszódik, Európa legkülönbözőbb helyein. Szereplői közt történelmi és fiktív alakokat egyaránt találunk [gondoljunk csak például Bolkonszkij herceg és Napóleon találkozására). A magánéletből kiragadott jelenetek történelmi eseményekkel váltakoznak, a művészi leírásokat katonai-tör- ténelmi és filozófiai fejtegetések váltják, amelyek helyenként valóságos értekezésekké szélesednek, illetve mélyülnek. A történelmi eseményekben részt vevő ember szinte sohasem érti meg a maga valódi feladatát és szerepét, gyakran egyáltalán nem is tud róla. Az író szándékosan tagadja a jelentős személyiségekkel [„hősökkel”) — mint a történelem de- miurgoszaival — kapcsolatos hagyományos, primitív nézeteket. Tolsztoj szerint a történelem úgy jön létre, hogy az egyes emberek azt teszik, ami érdekeiknek megfelel és lelkiismeretükkel is összhangban van. A millió és millió kisember igyekezetének eredője aztán egészen más, mint amilyennek az egyén elképzelte. És éppen erről feledkeznek meg azok, akik „történelmi tényezőkre” játszanak. A történelemtudománynak nincs más feladata, mint békén hagyni a cárokat, a hősöket meg a hadvezéreket, és helyettük azt kell tanulmányoznia, ami az egyszerű embereket, a tömegeket mozgatja. Persze, ezt a feladatot csak olyan szakember tudja megoldani, aki az emberek belsőjére — a lélek és a szív dialektikájára — specializálja magát: azaz csak olyan történész, aki egyúttal író is (ilyen szakembernek tartja magát Tolsztoj). Az író Kutuzov-felfogása is ebből a filozófiából következik: Kutuzov azért nagy hadvezér, mert csak olyan parancsokat ad, amelyek nincsenek ellentétben a katonák hangulatával. Tolsztoj Kutuzov-ábrázolása egyébként mesteri stilizáció, olyan csodálatos és szuggesztív, hogy az olvasók milliói szemében elhomályosítja az igazi Kutu- zovot.

Tolsztoj szerint azok az emberek, akik nem ismerik fel ezeket a történelemformáló tényezőket, maguk szeretnének politikát „csinálni”, erre azonban nem képesek. Nem is lehetnek képesek, mert távol vannak a néptől és a természettől, semmirevalóak és feleslegesek (a Háború és békében Anna Pavlovna szalonjának emberei). Tolsztoj egyébként hova-tovább egyre nagyobb figyelmet szentel ezeknek a semmirevaló embereknek és egyre inkább elítéli őket. A Háború és békében még csak semmirekellőek, ámde nem ártalmasak: az Anna Karenlnában viszont már egyenesen erkölcstelen a Karenin- félék létezése. A Háború és békében még arról is szó van, milyen jól gazdálkodott Nyikolaj Rosztov vagy Bolkonszkij herceg, milyen harmónia alakult ki köztük és a parasztok között. Az Anna Kareniná- ban már nyoma sincs ennek az idillnek. Konsztantyin Levin egyre inkább tudatosítja, micsoda ellentétek vannak az ő érdekei és a parasztok érdekei között. Ha