Irodalmi Szemle, 1978
1978/9 - NAPLÓ - Varga Erzsébet: Tolsztoj hagyatéka
Tolsztoj hagyatéka Születésének 150. évfordulóján Manapság gyakran hallani azt a véleményt, miszerint a valóság „földhöz-ra- gaszt”, megköti a művész kezét; az igazi művészetnek tehát — ha valóban nagy művészet akar lenni — el kell rugaszkodnia a valóság talajától. Egyetérthetünk ezzel? A világirodalom már régen válaszolt erre a kérdésre: azt válaszolta, hogy az igazi nagy művészet örökké buzgó, kiapadhatatlan forrása maga az élet, a mindennapi valóság. S erről az igazságról éppen Lev Nyikolajevics Tolsztoj hagyatéka tanúskodik a legmeggyőzőbben. Ki volt Tolsztoj? A cigányok és a bor szerelmese? Katona? Földbirtokos? Férj és családapa? Az egyház gyermeke? Eretnek? Próféta'? Pedagógus? Vallásalapító? Hosszú élete folyamán szinte mindent átélt, amit ember egyáltalán csak átélhet: s mindemellett még arra is volt ideje, hogy zseniális író legyen. A világirodalom egyik legzseniálisabb írója. Végül pedig — amikor már mindent megpróbált — elindult az ismeretlenbe, hogy teljesen azonosuljon a saját tanításával és szent öregként fejezze be életét. A halál útközben — Asz- tapovo (mai neve: Lev Tolsztoj) vasútállomásán — érte utói. Igen, gróf volt; de világéletében paraszt akart lenni, s így is viselkedett; az orosz úr, a földbirtokos csak akkor ébredt fel benne, ha felébresztették, ha „kiprovokálták”. Barátja, Maxim Gorkij a következőket írja erről feljegyzéseiben: „Muzsikszakálla, durva, de rendkívüli keze, egyszerű ruhája és ez az egész külsőleges, kényelmes demokratizmus sokakat megtévesztett, és gyakran volt alkalmunk látni, hogy az oroszok, akik megszokták, hogy »öltőzéke szerint« üdvözöljék az embert — mindjárt csakúgy árasztották magukból azt a messzebűzlő »közvetlen- séget«, amelyet pontosabban bizalmaskodásnak nevezhetnénk. — Ah, kedves barátom! Lám, milyen derék ember vagy! Végre valahára megláthatom szülőhazánk e nagyszerű fiát. Isten éltessen sokáig, fogadd hódoló köszöntésemet. Ez a moszkvai-orosz, a közvetlen, a szívélyes modor; van egy másik, »szabad- gondolkodó« stílus is: — Lev Nyikolajevics! Nem értek ugyan egyet az ön vallási-filozófiai nézeteivel, de mélységesen tisztelem az ön személyében a nagy művészt... És a muzsikszakáll alól, a gyűrött, demokratikus blúz alól hirtelen előtűnik a régi orosz uraság, az arisztokrata — s ekkor a közvetlen, a művelt és egyéb fajta emberek orra kékre fagy az elviselhetetlen hidegségtől. Kellemes volt látni ezt a tisztavérű lényt, kellemes volt megfigyelni kézmozdulatainak nemességét, kecsességét, beszédének tartózkodó büszkeségét, kellemes volt hallani, amikor gyilkos szava pompásan célba talált. Valahányszor felidézték Tolsztojban az urat, az úr mindig készséggel jelent és olyan nyomasztó kevélységgel kezelte a szolgákat, hogy behúzták a nyakukat és csak vinnyogni tudtak ...” Űr és paraszt, eretnek és vallásalapító, pedagógus és próféta volt egyszemélyben: megtestesítette az egész emberiséget. S mi, az olvasói még csodálkozunk azon, hogy minden embert olyan tökéletesen ismert: tudta, milyenek a fiatal nők, a férjes nők, az ártatlan nők, a bűnös nők, a közönséges nők, tudta, milyenek a fia-
