Irodalmi Szemle, 1978

1978/9 - ÉLŐ MÚLT - Tőzsér Árpád: Forbáth Imre és Illyés Gyula kapcsolata két vers tükrében

san is sok švejki vonás volt. Már pályakezdése is švejki: a katonai szolgálat elől a nagyszombati elmegyógyintézet falai közé menekül.)

S ez az a pontja a versnek, amely után az addig szenvtelen hang magasba csap s a szonett a záró tételbe, a kódába fordul. A cezúra a 7. és 8. sor közé esik: a költő körülnéz s környezetében semmi „dicsőt” nem lát. Megítéli s elítéli hát környezetét. Minden jelzőt kap, elmarasztaló, lehúzó jelzőt: az ablakok törtek, október leve híg, a szél bús lámpásokat himbál, a borbély életúnt, az éj baljóslatú, stb.

Forbáth szonettje azonban nemcsak a szillogizmus szabályai szerint tagolódik két részre: előzményekre és ítéletre; a cezúra után az Idő tengelye körül is fordul egyet a vers. A hetedik sor elején felsivító „Most..új tételt és az előző sorok múltideje után jelenidőt kezd. S ebben a jelenidőben Svejk lelkesítő emléke valószínűtlen, példája megvalósíthatatlan. Ezért fordul az eddig inkább befelé irányuló enyhe irónia egyszerre kifelé s válik maró gúnnyá. S befelének és kifelének ez a váltása újabb határt metsz a szonett nyitó és záró tétele közé. Forbáth virtuóz formakezelését bizonyítja, hogy a három metszet pontosan egybeesik.

S ez a virtuóz formakezelés még egy utolsó antinómiát villant: a zseniális, de mégis csak félhülye Svejk s a brillírozó poeta doctus (a valóságot több síkban élő entellektüel) nem fér meg egy emberben. Csak fölé- és alárendeltségi viszonyban nem lehetetlenítik egymást. Világosabban: Svejk és a poeta doctus antinómiája csak akkor oldódik fel, ha a vers Svejk-eszményítő sorait gesztusként, vagy ha úgy tetszik: felvett pózként értelmezem. (Varga Rózsa írja a Csodaváró című válogatás előszavában, hogy „a városi alvilág elesettjeivel való azonosulás” Forbáth számára „nem a bohém művész fölvett pózát jelentette, hanem valóságos életformát”.) S ha igaz, amit föntebb az egész megrajzolt helyzet parodisztikus jellegéről mondtam, azaz a vers egyéb alakjai is gesztus-létűek, akkor azt kell mondanom, hogy a Na BojiSti 14.-ben gesztus ítélkezik gesztusok felett. A „városi alvilág elesettjeivel való azonosulás” Forbáth számára nem „valóságos életforma”, hanem kísérlet: az az elkötelezetlen, tehát bizonyos értelemben létezés nélküli polgári értelmiségi próbálgatja itt a létezés lehetőségeit, akiről a költő egy önéletrajz szerű vallomásában maga írta, hogy „nem képes szakítani osztálya attitűdjeivel; ki a kávéházi asztalnál jobban érzi magát, mint a harcos élet viharában, s aki mértéktelenül túlbecsüli az egyéniség s az esztétikai formák értékét.”

Forbáth nem Illyés, a húszas évek végén még nem a valóság oldaláról közelít a vershez, hanem fordítva: az esztétikai formákat akarja valósággá élni. Csakhogy esztétikai szempontból ez az „entellektüel” alapállás is lehet gyümölcsöző.

Az 1930-ban már a Nehéz föld súlyával küszködő Illyésnek (a Nyugatban elmondottakon túl) valószínűleg éppen az tetszett határon túli kollégájában, amiben az nem volt azonos vele: a tartalmat formaként kezelő közvetlenség. A Nyugatban szóvá tett nyers realizmus mellett azt is láthatta Forbáthban, hogy íme, egy költő, aki a valóság szorításában is tud a valóság fölé emelkedni, tudja önmagát és a valóságot ironizálni, tud elszakadni a tragédia súlyos, lehúzó minőségeitől s a komikum, a groteszk bonyolult, több síkú valóságszemléletéhez közelíteni. Minden bizonnyal tisztában volt azzal, amit Ady már 1910-ben megfogalmazott: a paródia „igazán értékes jelenség egy kultúrtársadalomban”.

Ezért is lelkesedhetett hát Forbáth verseiért, ez is oka lehet az „öt első” féle rangsorolásoknak.

Forbáth viszont — világosan látva, amit Illyés szintén a Nyugatban írt meg róla ti., hogy „Nincs hazája ennek a költészetnek, nem tartozik semmi közösségbe” — a közösség- és valóságközeli Illyésen akarta lemérni verseinek valóságsúlyát. „Homály és hidegség lakói vagyunk” — sóhajt az Illyésnek ajánlott Szürkületben, s ő is közösségbe, valós létre vágyik. Szabadulni akar azoktól a „rögeszméktől”, amelyekben egy későbbi vallomása szerint egykor létformáját látta. Ezek az indítékok mozdítják Illyés felé, ezért küldi el neki verseit bírálatra.

S talán ennek az érdekes, „komplementáris” barátságnak is része volt abban, hogy a két költő később csúcsokat tudott hódítani.