Irodalmi Szemle, 1978
1978/1 - KRITIKA - Koncsol László: Riport és mítosz
Ács félig vállalt társadalmi helyzete (osztályidentitása) nyugodtan az akkori idők (az ötvenes és kora hatvanas évek) túlzó, a parasztság rétegeit egymással szembefordító, a köztük levő érzelmi feszültségeket az osztályharc rangjára emelő ideológiájának és politikájának számlájára írható. Az út, amelyet Dobos ettől a felemás tudatú parasztfigurájától az Egy szál Ingben árvíz-fejezetének biblikus-mitikus átfogalmazásban fölvázolt paraszt-portréig megtett, ugyanakkor prózánknak — s persze elsősorban nemzetiségi tudatunknak — a csorbítatlan identitás vállalásáig megtett útját is jelzi. Nemcsak a hős felemás tudata, hanem csekély kivétellel a magyar mellékfigurák; negatív erkölcsi töltése is elgondolkodtató: a parasztok mellett a pap, a tanító, a fogoly tiszteik és tiszthelyettesek, a hős szerelmi életében kisebb-nagyobb szerephez jutott nők, így a cselekménybe jól beszőtt Malvin és rosszul beszőtt Mája — nos, a pozitív erkölcsi tulajdonságokat viselő Parajoson és a semleges Bagai Gyulán kívül a regén-f magyar serpenyőjébe állított alakok jelleme inkább taszítja az olvasót. Lehet ez öntudatlan alkotó folyamat eredménye is, de közelebb járunk az igazsághoz, ha észrevesszük benne a magyar bűntudat fikcióját, amely Ács tudatában, mint jeleztük, kifejezetten is szerepet kap, itt is, mint amott, az identitás rovására. Félig vállalt osztály, halvány, de többnyire negatív magyar figurák, elhallgatott fe szültségek, illetve jelzett, bár kiélezetlen hagyott fiktív feszültségek a főhős és egy- egy meUékfigura között: ennyi összetartó vonás alapján elmondhatjuk, hogy Dobos, mint minden úttörő, nagy értékkel, a fele igazság föláldozásával fizetett az igazság- másik felének kimondásáért. Egy hídfőállást azonban mind magának, mind prózánk: egészének sikerült elfoglalnia és kiépítenie, irodalmunk, kritikánk és közvéleményünk nem kis örömére. 2. A reális egyensúly felé (Földönfutók, 1967) Dobos második regényében (Földönfutók) még mindig sok olyan publicisztikus elemet találunk, amely a szerkezetet is alakítja (ezektől az író a harmadikban sem igen szabadul) — mégis elmondhatjuk róla, hogy szemléletmódján immár a realizmus uralkodik; lényegében reális történelmi és emberi helyzeteket ábrázol benne. Közben, igaz, nem mindig tiszta képi úton, új jelenséggel is találkozunk Dobosnál, a harmadvirágzás, prózájában is először, nevezetesen a mítizálás elemeivel. Ily módon Dobos második regényében jelen van, egymáson és egymásban, a publicisztika, a realizmus és a mítosz is, de, mint mondtuk, a realizmus vezérsége alatt. Később harmadik regényét is ebből a három szintből fogja megépíteni, de ott majd az egészet a mítosz szövi át: nem is szint már, hanem a regény összetartó anyaga, tehát beépült szervesen a szövetébe, Dobos szemléletének átalakulását jelezve. Hangsúlyoznunk kell, hogy a mítosszal a Földönfutókban még csak nyomokban, bizonyos tipikus helyzetekben találkozunk. A regény horizontális metszetében váltakozva jelenik meg a publicisztikus és a realisztikus (a riportszerű és a regényszerű ábrázolási módszer), oly módon, hogy Dobos- a pilóta figurája mellett egy én-hőst beszéltet, aki írónak mondja magát, s míg az előbbi életútjának van saját hajtőéivé, tehát röppályája is, addig az utóbbiénak nem lehet: fuldoklókat látunk sodródni, alámerülni, kapaszkodni a felszín fölé, vagy a partra és tovább, messzire, el ettől az örvénylő közegtől, amely sorsukul rendeltetett, s Dobos úgy mutatja fel őket, ötletszerűen, ahogy az ár a hőshöz sodorta vagy odébb’ vetette őket az időben. Az én-hős mezejét, a bodrogközi magyarok háború utáni sorsát festi Dobos riport- szerű történelmi hűséggel, a repülősét inkább lélektanival; az én világa van itt jobban leföldelve, nem pedig beszélgető társáé, aki máshonnan került ebbe a világba, s távozik is, mihelyt lehet, szabad akarata szerint, mert nyitva áll előtte a világ, s ível a kiszemelt pályán, mintegy valóságosan is (hadd jegyezzük meg, hogy hivatásában, még pályatörésében is, ott bújkál a jelképiség), míg csak jellemhibái válságba nem sodorják. A bodrogközi magyarok ugyanakkor a társadalomtól elidegenített helyzetben éltek, tulajdonjog, nyelvhasználati jog, munkavállalási jog — és jóformán alkotmányos elszámolási kötelességek nélkül. (Ennek legmegrázóbb bizonyítéka a regényben, az, hogy Pallait, a csempészgazdát senki sem vonja felelősségre két társa haláláért.) Ebben a helyzetben, mikor távlatok híján a termőföldek is parlagon hevernek, az embereket, mint az első regény hősét, Ács Kálmánt is csak elemi önfenntartási ösztöneik:
