Irodalmi Szemle, 1978

1978/1 - KRITIKA - Koncsol László: Riport és mítosz

hajtják, éspedig egy primitív választásrendszerben: éhen pusztulni vagy megmaradni, bármi áron. Magasabb szintű emberi választásról az akkori helyzetben szó sem lehetett.

Ennek a regénymezőnek nincs epikai sodrása; pontosabban, nincs belső energiája, amely az embereket magasabb célokért hajtaná és dialektikusán összefogná; emberha jókat látunk, horgonyukról letépve, kallódni a vihar kedve szerint, szétszóródni, fölszívódni vagy megsemmisülni. Beúsznak a képbe és eltűnnek, ahogyan testük az emlékező én-hajó kallódó testéhez koccan, míg egy új áram ismét szét nem sodorja őket. A hős az apa és az anya sorsát sem követi rendszeresen, anyját alig is említi, annyira más ennek a mezőnek a teremtőelve. Szigorúan időrendi ugyan, a fogalmat persze a mezőváltogató formán belül értve, de nem egyéni életek és kapcsolatok folyamatos követése a cél, hanem a magyar tömegeket sokféle módon sújtó történelem fordulatainak hű rajza, tehát egyfajta krónika, félriport-félfikció, olyan szemléletes történetírás, amelynek szubjektuma elsősorban nem az egyén, hanem a történelmet a szegénység, a háborús kényszer és a megkülönböztető nemzeti politika nyomása alatt egyszerre elszenvedő és széthulló magyar kisebbségi tömegek. Az én-hősnek csak kétségbeesett nekirugaszkodásai és gyors letörései vannak, mindig fegyverek között. Ez a lemondás az egyetlen fiktív magyar sors rajzáról, az én-hős behúzódása önnön és a tömeg szubjektumába, ez a különös, személytelenül személyes ábrázolásmód egyrészt a sorsok egyformán töredezett és passzív karakteréből magyarázható, másrészt abból, hogy Dobos a bonyolult téma kifejezéséhez támaszként a bizonyítható tények és adatok, illetve a számára leginkább elérhető sorsok — nincs kizárva, hogy csupa hiteles élet — rajzához nyúlt, s hogy regényének ez a mezeje nem is fiktív riport, hanem valódi emlékek rajza.

Ez persze még mindig a politikai érvek és ellenérvek utcája, még mindig inkább csak nyers tényanyag, nem pedig [vagy csak részben) teljes művészi értékű transz- formáció. Kísérlet, ahogy nem egészen pontosan mondani szokás. (Itt nem a tartalmi oldalra, nem a regény vitathatatlan igazságára, hanem kettős, hasadt formájára gondolok).

Sok ballasztot cipel még ez a regény is, funkciótlan szavakét: reflexiókat, kommentárokat, pátoszt, cicomát. Dobos az én-forma csapdáiba még mindig bele-belelép, bár távolról sem olyan sűrűn, mint első regényében. Igyekszik rögtön minősíteni is a világot, amely a tolla alatt kibomlik, elvégezni az értékelés munkáját az olvasó helyett, s ez nem jó. Nyilván az önminősítés szándékából ered aztán, hogy a reflexiók nyelve erősen nominalizálódik. Dobos kedveli és a modorosságig frekventálja a névszói állítmányokat. Láttatás helyett általános fogalmakkal ír le helyzeteket. Hosszú és szervetlen például a nyitó fejezet, s Dobos túl is írta. A cselekmény összetett mondatokban hömpölyögne előre, Dobos azonban szétszaggatja a tagmondatokat, talán nem is annyira az iram fokozása végett, ahhoz ugyanis nem eléggé dinamikus ez a világ, hanem az én-hős zaklatottsága révén, szintén a modorosságig. Döbbenetes dolgokat lát meg a világból, föl is vázol ilyen helyzeteket, nyomort, félelmet, elesett állapotot, de ikon- szerűen mozdulatlan képekben, amiket tüstént vagy még menet közben elborít a szavak áradata, sokszor különös, távoli, nem egészen odaillő szavaké, erőltetett képzettársítások alapján. Konkrét és egyszeri képi megjelenítés, vízió kellene ott, ahol Dobos lepárolt fogalmakkal él: „Két hétig élt Szofer Lébi az öreg Pallainé istállójában. Krisztus is a jászolban született. Nem szólt senkihez egy szót sem, az emberekkel csak a lányán keresztül érintkezett. Az első éjszaka óta hangját sem hallották, az ételt is csak a lánya kezéből fogadta el. Olykor eljöttek hozzá, homlokukra igazították az imaszíja kát, és együtt imádkoztak négyen, férfiak. Péntek aste, mihelyt feljöttek a csillagok, a rabbi kiment a házból, és meredten nézte az eget. A lány szemében valami szótlan gyűlölet ült. Egyszer megfogtam a kezét, és az arcomba mart. Folyton a földet nézte, és beszélni is csak akkor kezdett, ha reggel vagy este enni kért Pallainétól. Esténként legényfalka gyűlt a kapu elé, és röhögve szőlongatták, hívták. Szekéren mentek el a faluból, világos nappal”. Egyszerre érezzük itt a nagy írói lehetőségeket, a mitikus látomásos megjelenítés esélyeit, de ugyanakkor azt is, hogy Dobos eszközei csak részben alkalmasak a vízió képi transzformálására.

Dobos írói fejlődésének egyik fontos ténye, mint mondtuk, az, hogy az ábrázolt világ magjában ugyanaz marad, de regényenként tágul és gazdagodik. Itt, a harmadvirágzás irodalmában, ahol nemcsak az érlelő idő, hanem egy-egy új, kedvező csillagkép is sürgeti a témákat (vagy visszaveti őket, ha kedvezőtlenre fordul), s ahol egy-egy új