Irodalmi Szemle, 1978

1978/9 - ÉLŐ MÚLT - Turczel Lajos: Sokak ismeretlenje, ellapozottja: Forbáth Imre

mában azonban Forbáth már egy más művészeti irány, a cseh poetizmus eredményeit, a szabad asszociációk áramlásából épülő képzetsorok alkalmazásának módszereit alkalmazza”. — Bori Imre: „Mindvégig expresszionista költő marad, magatartását a későbbi irányok, így a cseh poetizmus és a francia szürrealizmus csak színezi, de döntően megváltoztatni már nem tudja”. — Dobossy László: „Különleges érzékenységgel olvasztotta magába a cseh kultúrát és a cseh életet, mégis olyan jellegzetesen magyar költő maradt, hogy amikor néhány évvel ezelőtt csehül is megjelent válogatott versgyűjteménye, a prágai kritika meghökkenve és elismeréssel nyugtázta, hogy a Moldva-parti híres irodalmi kávéházak zajában ilyen ízig-vérig magyar költészet nyílhatott ki”.)

Forbáthot a két háború közötti kritika eléggé elhanyagolta, de szerencsére voltak olyan kritikusai is — elsősorban Hevesy Iván és Illyés Gyula —, akik lényegeset tudtak róla mondani. A Forbáth-kép teljesebbé tételéhez szükség van az ő írásaik ismeretére is.

A magyar avantgardizmus kitűnő teoretikusa, Hevesy Iván az 1923-ban megjelent Vándordal című kötetről írt recenziót. Ebben Forbáth avanatgardizmusának forrásait és egyéni vonásait a következőképpen határozta meg: „Költészete ... visszamegy egy áldásos, szent termékenyítő forráshoz: Walt Whitman költészetéhez. Közel hozza a nagy amerikaihoz áradó életegészsége, mindennek elébe menni akaró mohó temperamentuma. A whitmani életérzéssel együtt természetesen a whitmani forma is kiindulópont lesz. A füzet első versében, a Prologban, ebben a lírai bemutatkozásban, mintha még teljesen Whitman hangját hallanánk. Többi versében azonban már nem találjuk ezt a túl nagy közelséget Whitmanhoz. Formailag is önállósul, és érdekesen lehet megfigyelni nála, hogy a szabadvers mint kötődik meg lassan szinte önmagától, mint tagozódnak a ritmusok nagyobb egységekké és miként kap a vers kerekséget és lezártságot, hogy megszűnjön pusztán kiszakított »életdarab« lenni. Nem akarjuk ezzel Forbáth kísérleteinek jelentőségét túlbecsülni, költészete egyszerűen példa arra, hogy az új forma csak a formátlanságból, a szabadságból születhetik és nem kivénült és túlérett más formákból. Mint ahogy a halott fel nem támad sírjából és elkorhadt fából új nem sarjad”. (Nyugat, 1924 — I. k. 153—154.).

A Vándordal-tói a Favágók-ig (1930) két év telt el. Az új kötetben már erősen érvényesül az a kettősség — az avantgardizmussal való további kontaktustartás és a szocialista realizmushoz való közeledés —, amely a harmincas években jellemző lett Forbáthra. A kettős szemlélet- és módszerhasználat természetesen kihatott költői alkatára és „poézise természeté”-re is. Az új állapotot, a módosult egyéniséget a Favágók krtikusa, Illyés Gyula így látja: „Végre egy kemény költői temperamentum a maga nyers egyéniségével, darabos őszinteségével, emelkedéseivel és gyakoribb zuhanásaival; megragadó értékeivel és sereg hibájával, de amely hibákat is figyelemreméltóvá tesz az, hogy költő hibái, csak költő, az inspirációknak magát teljesen, tán könnyelműen átadó követhette el őket... Forbáth nem ír szép verseket, szépeket vagy jókat abban az értelemben, ahogy azt a mai, mit tagadjuk, még mindig dekadens vagy legalábbis meghaladott esztétikai törvények szerint igazodó kor értelmezi ... Szándékos faragatlanságát, mely nemegyszer az ízléstelenség határáig kemény, állásfoglalásnak, feleletnek vehetjük a mai kor hangzavarára. Fantáziája szabad csa- pongásában gyorsan lezárja azokat a helyeket, ahol a kor sok fonáksága a legriasztóbban kiütközik: helyenként úgy látszik, mintha még ezeken is túl akarna szállni a szürrealizmus önkényes birodalmába, de az utolsó pillanatban mindig visszafordul a valósághoz .. . Tekintete alatt a valóságról lefoszlik minden vigasztaló fátyol, hiedelem: kegyetlenül puszta és érdes világban áll az imaginációk szférájából visszatért költő. S ahogy egykor álmait követte, oly fanatikusan figyeli most mindazt, ami körülveszi. Objektivitása megdöbbentő. A valóságnak adja át magát minden fenntartás nélkül, a rendszertelen világ jelenségeire reagálva hű képet ad a mai világról”. (Nyugat, 1930 — II. k. 367—368.)

Ismeretes, hogy Fábry Zoltán elég későn, csak a Favágók kapcsán figyelt fel Forbáthra. Kritikájában, mely egy nagyméretű, s a Korparancs című könyvébe is felvett tanulmányában található (A költő és valóság), hangsúlyozottan nagy költőnek nevezi Forbáthtot, de a kötetet az akkor rá jellemző rappizmussal túlkritizálja. Ha ezt a kritikát összevetjük az 1958-as Forbáth-válogatás előszavával, akkor azt látjuk, hogy