Irodalmi Szemle, 1978

1978/9 - ÉLŐ MÚLT - Varga Rózsa: Forbáth Imre prózai Írásairól

tikus, általános, rohamos emelkedését a kultúrnívónak, mely mégiscsak mérhetetlenül fontosabb, mint a modernizmus kérdései.” „Minden okunk megvan a mai szovjet művészet egyes gyengeségeit átmeneti formáknak tekintenünk, melyeket éppily pyorspn fog likvidálni az új társadalom, mint a gazdaság, vagy technika hibáit vagy kezdetlegességeit.”

Az adott szituációból kell tehát megértenünk Forbáth álláspontját, s ebből az álláspontból azokat az engedményeket, amelyeket a művészet — s Meyerholdra való utalásából láthattunk, hogy végső soron már az egyéni szabadság — szuverenitásának feladása irányában tett. Mindenek előtt azért, hogy a szocialista forradalomba'vetett hitét ne kelljen föladnia, de azért is, hogy e kompromisszumok árán joga és alkalma lehessen a maga kritikai állásfoglalalását mégiscsak elmondani, hogy az avantgard- dal, s egyáltalán az általa korszerűnek tartott szocialista művészet kérdéseivel kapcsolatos elveit kifejthesse.

De térjünk vissza a tanulmányhoz. Ami miatt minden ellentmondásossága, zaklatottsága és egyenetlen színvonala ellenére értékelésre és elemzésre érdemes, az a mégiscsak kimondott s a maga idejében kommunista alapállásból magyar nyelven minden valószínűség szerint az egyetlen kritika, amely megkísérli a korabeli szocialista esztétika és gyakorlati kultúrpolitika negatív kinövéseit egy pozitív koncepció alapján korrigálni. Negációia az esztétikai kérdéseket illetően hármas iránvú: elutasítja h piv- letkultos és rappista esztétikát, mint primitivizmust, történelmietlennek ítéli Lukácsnak a tanulmányában következetesen „pszeudorealizmus” elnevezéssel emlegetett nagyrealista koncepcióját és a szocialista giccsgyártás szabványesztétikájának minősíti a zsdánovi forradalmi romantika eszményét. „Az esztétikai formalizmustól megszabadított avantgardizmus, a vulgáris kinövésektől megtisztított realizmus és tisztára az aktuálérdekek napiharcaiban használt proletkult koordinált munkássága végeredményben az új társadalom művészi szükségletét úgy a nagy perspektívát, mint a napiharcokat illetően kielégítette volna. A primátus az avanatgardizmusé! Egyedül a magas, tartalmilag és formailag egyként új művészet méltó a forradalom óriási feladataihoz.” — A szocialista realizmus terminusát Forbáth elfogadja, de egészen mást ért rajta, mint a korabeli lukácsi vagy zsdánovi esztétika. Idevágó értekezése közel áll a fogalomnak a szocialista realizmus nemzetközi vitái során kialakult mai felfogásához. „A szocialista realizmus és a helyesen fölfogott szürrealizmus között nincs olyan kibékíthetetlen ellentét, ahogy az elkeseredett viták után gondolhatnánk... A szürrealizmus néhány nagy szocialista alkotása [pl. Nezval néhány gyönyörű verse, Styrski „García Lorca”-ja, Weiner Imre pár pompás képe stb.) mutatja, hogy a szocialista szürrealizmus a helyesen értelmezett szocialista realizmussal nemhogy szöges ellentétben lenne, hanem jogos a föltevés, hogy ez a két irány egy magasabb fejlődésfokon egybeolvadhat.”

A különböző szocialista művészeti irányok és esztétikai felfogások magasabb fokú szinté'-isének igényp Forbáthnál nem is annyira az elméleti kérdések következetes végiggondolásából, hanem a szocializmus és a fasizmus között élesedő harc szigorú politikai napiparancsának felismeréséből és vállalásából fakadt. „A kultúrharc ma minden demokratikus haladó, szellemi erőnek a mobilizációját kell, hogy jelentse... A csetepaténak a haladó táboron belül meg kell szűnnie a veszély pillanatában.”

Tény, hogy Forbáth dolgozata a modern forradalmi avanatgarde művészeteszményének deffenzív apologetikája, de egyben annak dokumentuma is, hogy a korabeli erős viták között a legfőbb cél, a szocializmus védelmének szem előtt tartásával képes volt arra, hogy már a tanulmány írása közben is revideálja és hogy alapjaiban helyes irányban keresse és máig elfogadhatóan körvonalazza mind a művészetelméleti, mind pedig a gyakorlati kultúrpolitikai megoldások lehetőségeit. Világirodalmi, irodalomelméleti tájékozódásigénye mellett állandóan szem előtt tartotta a csehszlovákiai és a magyarországi irodalom és irodalmi élet eseményeit. Ha ezekhez valamilyen módon hozzászólt, rendszerint az adott idők aktuálpolitikai szempontjainak érvényesítése érdekében tette. Első ilyen megnyilvánulása, hozzászólása A kisebbségi magyar irodalom kérdéséhez című tanulmánya magán viseli az 1928—30-as évek szektás merevségének tipikus jegyeit. Alapjaiban a lényegüknél fogva ragadja meg a jelenségeket, amikor a Szentiváni Kúria irodalomszervező akcióját úgy jellemzi, mint a revansista politika