Irodalmi Szemle, 1978

1978/1 - KRITIKA - Koncsol László: Riport és mítosz

földolgozásában kevés az autonóm kép, olyan, amely csupaszon, szavak burkolata nélkül áll; képeit reflexiók, önkommentárok, meditációk formájában sűrűn elfátyolozzák a fogalmak, olyannyira, hogy nem is határozhatjuk meg tisztán a műfaját, nyelve miatt és eszközei miatt sem.

Dobos vázolt szemléletmódja (írói taktikája?) Ács figuráját is elbizonytalanította. Egyrészt hősének alig vannak eleven kapcsolatai a világgal; amikor kitépik falujából, gyökereiből nem csorog vér; másrészt a hely sem világos, amelyet a falu társadalmában elfoglal. Parasztfiú, akit érettségi előtt vonultattak be, de a fogságban nem a falu parasztjaihoz, hanem egy erdélyi szolgalegényhez vonzódik; a parasztokról — lásd Gecsei Sándor figuráját s a könyv egyéb helyeit és epizódalakjait! — különben sincs jó véleménye. Nyilván az írónak volt szüksége érzése szerint erre az erősen túlzó plebejusi beállításra, hogy a hősén esett sérelem nagyságát külön Is hangsúlyozza. A könyv társadalmi súlyát kívánta növelni vele, de a hősnek ez a motiválatlan érzelmi eltávolodása nemcsak osztályától, hanem a vele együtt szenvedő és pusztuló falubéliek tői is a mű életszerűségét és esztétikai hitelét rombolja.

Lélektani hibák eigész sorát elköveti még Dobos, hogy az ábrázolás politikai meggyőző erejét növelje. A legsúlyosabbak egyike az az állandó és csak affektáltnak fölfogható bűntudat, amelyet hősének tulajdonít, s amely a háború után tizenhat esztendővel sem hagyja el Ácsot, pedig plebejusi tudattal eleve a fent levőket marasztalta el a háborús politika bűnében, ráadásul -nem is motiválja bűntudatát semmilyen konkrét embertelenséggel, amit elkövetett volna. A Jevdokija-epizódot Is kibontatlanul hagyja, de ugyanakkor a belőle eredő oktalan lelkiismeretfurdalást túlexponálja. Sem a történelmi, sem a Dobos által helyesen exponált regényben alapigazságnak, sem a katonalélektan megállapításainak, sem Ács lelkületének nem felel meg, amit Dobos a 32. oldalon mondat vele („erősnek, biztosnak éreztem magam. Soha, még véletlenül sem jutott eszembe az emberségről, az emberi jóérzésről elmélkedni”), vagy amit Ács a 102'. oldalon gondol („Ez volt a bajom nekem Is... meg sok ezer nyomorult bakának: nem volt, aki életre keltse bennem azt a másik embert, a kételkedőt... Nem jó az, ha az ilyen magamfajta ember csak egy igazságot ismer...”). Beleviszi hősét terméketlen eszmefuttatásokba és vitákba arról, hogy elmarasztalható-e a háborúzás bűnében vagy sem, feledve, hogy ő és a többi milliók hadijog szerint szenvedtek mind a harctereken, mind később, a fogolytáborokban, s aki harcolt, sem polgári jog, sem az erkölcs normái szerint meg nem ítélhető, hacsak valami külön embertelenséget el nem követett, hogy a háborúért nem a harcoló kisember, hanem az az ellenforradalmi hatalom felel, amelyet akarata ellenére a nyakába ültettek, s amelynek megdöntésére akkor még nem volt mód. Harcolni ok nélkül, bűnhődni bűntelenül: Ács és nemzedéke sorsának .fő jellemző vonása éppen a rendkívüliség, a kényszerű mobilitás, az emberekre elemi erővel rátörő rontásnak s az ugyancsak elemi erejű életösztönnek évekig tartó dulakodása. Ez viszon lélektani, hangsúlyozottan emberi megközelítést kívánt volna az írótól.

Annak, hogy Dobos a lélektani motiválás helyett ezt a módszert választotta, akkori gyakorlatlanságán kívül a korban kell keresnünk magyarázatát. Fölsorolt lélektani hibái és egyoldalú beállításai mögött a regény születési Idejének túlzó ideológiáját is keresnünk kell. Sajnos, amikor prózánk a saját identitásért, azaz a nemzetiségi lét fundamentális témáiért a harcot megindította, nemcsak Dobosnak, senkinek sem sikerült a korszellem fölé emelkednie. Csak valamivel később, Duba első önvallató-lélek- elemző novelláiban és Dobos második regényében győzött a partikuláris szemléletnek fölötte álló írói szemléletmód.

Lényegét tekintve ugyanis a minden külső feltétel nélkül ábrázolt emberi identitás elhagyásában, kívülről bevitt írói célok követésében, végső soron a hős mesterséges zsugorításában látjuk a kor írói sikertelenségeinek fő okát. Az író létező nemzeti vagy társadalmi konfliktusokat elhallgat, ugyanakkor irreális konfliktusokat alakít ki. A harmadvirágzás irodalmában először líránk szakított azzal a gyakorlattal, hogy a valóság 'gyorsan múló, periférikus vagy éppen kívülről bevitt jegyeit a kifejezés lényegévé emelje, s fedezte föl azt az emberi teljességet, amelyben a sajátos helyi jegyeket is a maguk természetes arányaiban föllelhetjük, némileg hermetizált, korszerűbb költői eszközökbe kódolt, de megfejthető alakban. A lírai irrrealizmus és realizmus nálunk az ötvenes évek második felében vívta meg ezt a harcát, az utóbbi lassú, de fölényes győzelmével. A lassúbb próza paradoxona, hogy noha a fölzárkózás igényével lépett •föl a hatvanas évek elején, egy ideig még bele kellett esnie a valóságtorzítás bűnébe.