Irodalmi Szemle, 1978

1978/9 - ÉLŐ MÚLT - Varga Rózsa: Forbáth Imre prózai Írásairól

10. sz. 120—123. old. A lap évi tartalommutatőjában azonban a cikk Lukács György neve alatt felsorolt tanulmányok közt szerepel.)

Hogy a cikk valóban Forbáth tanulmányának kritikájaként íródott, igazolja a tanulmány gondolataira utalás és a belőle vett idézetek. A kritika eléggé lekezelő, sőt erősen ironikus hangvételű. Mindenekelőtt Forbáthtal ellentétben azt bizonyítja, hogy a marxizmusnak igenis van esztétikája, s az akkoriban Moszkvában németül megjelent Marx és Engels művészetről és irodalomról című kötetre utal. Majd így folytatódik: „Természetes, hogy a marx-engelsi esztétika nem kötelező tantárgy minden esztétikusra, ahogy a szocializmus tana sem kötelező a föld valamennyi lakosára. De a szocialista esztétikusok nem építhetnek esztétikai kastélyokat a marxi alapok ismerete híjján. S aki szocialista a szocializmus művészetéről ír, az csak a marxi esztétikát veheti alapul. Ennek azonban a világon semmi köze nincsen mindazokhoz a modern -izmusokhoz, amelyek — igen kitűnő szocialista érzésű barátainknál is, Önnél is — például avantgárdizmus címen felvonulnak.”

A továbbiakban Forbáth teóriájából a művészet funkcióinak pszichológiai alapállásából való megközelítése és magyarázata a bírálat tárgya, majd mint alapkérdésre, újból .az avantgarde értékelésének problémájához tér vissza: „A művészeti avantgardizmus tehát — amit az ön elmélete ért alatta — nem a mi árucikkünk. Mi a forradalmi proletariátust igenis az emberi társadalom avantgardjának tartjuk, de nem gondoljuk, hogy ennek az avantgardnak az avantgardja a művészet. Nem gondoljuk, s nyilván ön sem gondolja, noha az elmélete odavezet, hogy a művészet csinálja a forradalmat (noha segítheti csinálni), hanem megfordítva, a forradalom csinálja a művészetet. Hogy csere-hatások vannak, arról dialektikus materialisták közt nem kell sok szót vesztegetnünk. A kérdés az, hol a kiindulási pont? Hogy a különböző -izmusok vallói közül sokan önfeláldozó harcosai voltak a forradalomnak, az nem jelenti azt, hogy •ezzel a forradalom harcosa lett ezeknek az -izmusoknak. Majakovszkij -izmusainak

— hogy egy híres példát vegyünk — addig, amíg azok voltak a tartalom előtt ■előtérben, nem volt élesebb elítélője Leninnél. Csak amikor a szocialista tartalom háitérüe szorította a forma-játékot, akkor lett Majakovszkij a Szovetunió számára „korszakunk legjelentősebb költőjévé”, ahogy ezt Sztálin megállapította. S Majakovszkij szatirikus verseinek értékére, ahol nála a forma és a tartalom balansza meg- .kezdődött, már Lenin felfigyelt.”

Forbáth tanulmányának egyéb témáit nem érinti az Oj Hang kritikája. Feltehető, hogy az író Moszkvába sem küldött el több részletet, mint amennyit a Korunk megjelentetett belőle. Tény, hogy a IV. fejezettől kezdve a dolgozat stílusa, a szerző modora fokozatosan megváltozik. Az esszéista, értékelő próza nyugalmából egyre zakla- tottabb vita-, majd védirati előadásmódba vált át, a vége fele egyre kevésbé ügyelve szerkezetre, ismétlésekre, a gondolatiság színvonalára. Mintha készakarva törekedne a mozgalmi zsargon átvételére, s emellett határozottan érezni lehet a kétségbeesett kapaszkodást egyrészt a szocialista mozgalomba vetett hitébe, s ugyanakkor tarthatatlannak látszó művészi, esztétikai ideáljaiba. Az utolsó fejezet már kifejezetten brosúra szerű, számunkra idegesítő közhelyekkel — nem szabad elfelejteni azonban, hogy 193ü—39-ben ezek még másképp hatottak.

Időközben Forbáth — mint annyi más társa is — többfrontos harcba keveredett. Míg harcát az avantgarde védelmezésével kezdte a marxista esztétika dogmatikusaival szemben, a konstruált perekről érkező hírek nyomán erősödő szovjetellenesség s ugyanakkor az egyre élesedő nemzetközi feszültség, a fasiszta háborús fenyegetettség szituációjában Forbáthnak már szinte vagy-vagy alapon döntenie kellett, hogy melyik ■oldalra álljon.

Nagy próbát jelentettek ezek az idők a forradalmiságra hajló intelligencia számára. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy Forbáth bizonyította a szocialista forradalmi mozgalomhoz való következetes hűségét, a végén már nemcsak esztétikai elvei, hanem szinte önmaga föladásának árán is. [Lásd A költészetről és magamról). Egyet nem .akart feladni soha, a szocializmus elvének megvalósíthatóságába, a Szovjetunióba vetett hitét: „... a sápítozó széplelkek, akik ma kétségbeesnek a szovjet építészet és festészet stagnációján és pánikhangulatba esnek pl. a Mayerhold-eset miatt, e jelenségek mellett, melyek végeredményben elenyésző jelentőségűek, nem látják a gigán-